Mikor visszagondolok nem is olyan rég volt gyermekkoromra, Magyarország egyet jelentett a kerek rágóval, dunakaviccsal és a vidámparkkal. S mivel otthonom messze volt a határtól is, ’92-ben láttam először magyarországi tévéadót, ami annyira életszerűtlen volt, hogy a híradót is végignéztem, míg megértettem, miért nem a mi környékünkről szól, ha egyszer magyarul beszélnek.
Első magyarországi látogatásom aztán sok vegyes újdonságot hozott az életembe. Mert itt magyarázták el először, miért beszélünk egy nyelvet, s mi volt a helyzet a határhúzogatással. Azonban itt láttam először lenyelhető, rágóízű fogkrémet is, olvasztott sajtot és mandulát. Aztán gyermekfejjel ki is találtam, hogy bizony a határhúzogatók miatt nem volt nekem soha hangfelvevő babám, s én utálni fogom emiatt őket, de majd ha nagy leszek, kinn akarok élni, ahol akármelyik nap ehetek téliszalámit.
A sors úgy adta, hogy 13 évesen imám meghallgatásra került, Hódmezővásárhely fogadott be diákjaként, ahol hamar rájöttem, az élet nem fenékig túró(rudi). Két hónap alatt hazakönyörögtem magam a románkönyv s a ká-pácsitáté mellé, amit azóta sem bántam meg. Azóta híven kiállok elméletem mellett, miszerint az ember maradjon ott, vagy legalábbis a közelében annak, ahová született, mert ez így helyénvaló, s különben is, máshol sem kap többet, csak mást.
Ezért néztem ferde szemmel nővéremre s sógoromra, akik eldöntötték, elmennek Magyarba szerencsét próbálni. Bár teóriám mellett híven kitartottam, azért érthető volt, hogy kinn nagyobb esélyük van jobban fizető munkát találni, mint itthon. Szerencsére nem azok az emberek, akik egy hónap után úgy jönnek haza, hogy paprikás krumplit esznek pityókatokány helyett, ezért felkerekedtem meglátogatni őket.
Budapesthez, a nagy magyar fővároshoz közeli Alsónémedi, úgy gondoltam, egy igazi plázacicás, motyós barinős stílusú hely. Ezért voltam kicsit letörve, mikor testvérem bejelentette, baráti társaság érkezik nemsokára. Visszavonulásomat csak az tartotta vissza, hogy a vendégek első e betűjét meghallottam.
„Nem mondtam? Há’ Barótiak!” – közölte sógorom, és másodpercek alatt kiderült: a fél Némedi Erdővidékről van. „Igen, csak az a baj, hogy a lefülelt tolvajok is mind tőlünk vannak…” – egészítette ki az örömhírt testvérem sokatmondó hallgatással.
2009. október 6., kedd
2009. szeptember 29., kedd
A bal szélen
Megrendülten értesültem, hogy én tulajdonképpen mekkora elnyomásban élek. És ez a mocsok világ úgy nevelt fel, hogy mostanáig észre sem vettem. Csak néha fintorodtam el, mikor azt mondták rám: sete vagy.
De ma reggel, mikor meghallottam, hogy a britek alsógatyát kezdtek gyártani balkezeseknek, rájöttem, hogy ennek fele sem tréfa. S mivel én is ilyen sete-suta földön kívüli vagyok, keresgélni kezdtem, mit vásárolhatnék magamnak, ami egyszerűbbé tenné az életem. Ijedezve olvastam, hogy nekem milyen nehéz volt balkezesként beilleszkednem a csúnya elnyomó jobbkezesek közé.
A kézimunka-tanárnőm ollóhasználat közben megmondta, ügyetlen vagyok, ne is foglalkozzam ilyesmivel, de én azt hittem, azért van, mert a kézimunkával együtt az abroszt is kettévágtam. Pedig aljas módon, hátsó szándékkal el akart nyomni, biztos.
Nem mondom, nekem is akadtak problémáim a balkezességgel. Szerencsésen megúsztam az első osztályos átszoktatást, a tanítóm megelégedett azzal, ha a táblára jobb kézzel írok. A töltőtollat soha nem tudtam használni, s az olcsó golyóstollaktól is mindig kék csík húzódott a két ujjamon, amivel ügyesen elkentem a pacákat.
A legtöbb gondom azonban a vízmelegítő kannákkal akadt, melyek csücske (ami elősegíti, hogy a víz egy sugárban folyjon) sehogy sem volt kezem ügyében, de viszonylag kevés idő alatt megtanultam belőlük hátrafelé tölteni a vizet, ami akrobatamutatványnak is beillik.
De most végre megváltozhat az életem, ráakadtam pár üzletre, melyek balkezes termékeket árulnak. Kannát persze nem árulnak, helyette balkezes konzervnyitót, ollót és vonalzót is, melynek visszafelé van a számozása.
Ezek tényleg hasznosak, de a háromszögtestű nagy nyomást is bíró filctollal ki akar verekedni, nem tudom. Az rendben van, hogy másképp formáljuk a betűket, meg taszigáljuk, nem pedig húzzuk a tollat, de vésni mi sem szoktunk vele. Amikor azonban megláttam a balkezes billentyűzetet, rájöttem, hogy arra születni kell.
Kis gondolkodás után arra is rájöttem, tulajdonképpen semmi hátrányom nem származott balkezességemből, sőt valamilyen nyomtatvány kitöltésekor a kínos csend helyett mindig a balkezességre fordul a téma, nemegyszer azért, mert sorstársamra akadok. Úgyhogy ezután is vígan keverem a puliszkát, s töröm a pityókát is… bal kézzel.
De ma reggel, mikor meghallottam, hogy a britek alsógatyát kezdtek gyártani balkezeseknek, rájöttem, hogy ennek fele sem tréfa. S mivel én is ilyen sete-suta földön kívüli vagyok, keresgélni kezdtem, mit vásárolhatnék magamnak, ami egyszerűbbé tenné az életem. Ijedezve olvastam, hogy nekem milyen nehéz volt balkezesként beilleszkednem a csúnya elnyomó jobbkezesek közé.
A kézimunka-tanárnőm ollóhasználat közben megmondta, ügyetlen vagyok, ne is foglalkozzam ilyesmivel, de én azt hittem, azért van, mert a kézimunkával együtt az abroszt is kettévágtam. Pedig aljas módon, hátsó szándékkal el akart nyomni, biztos.
Nem mondom, nekem is akadtak problémáim a balkezességgel. Szerencsésen megúsztam az első osztályos átszoktatást, a tanítóm megelégedett azzal, ha a táblára jobb kézzel írok. A töltőtollat soha nem tudtam használni, s az olcsó golyóstollaktól is mindig kék csík húzódott a két ujjamon, amivel ügyesen elkentem a pacákat.
A legtöbb gondom azonban a vízmelegítő kannákkal akadt, melyek csücske (ami elősegíti, hogy a víz egy sugárban folyjon) sehogy sem volt kezem ügyében, de viszonylag kevés idő alatt megtanultam belőlük hátrafelé tölteni a vizet, ami akrobatamutatványnak is beillik.
De most végre megváltozhat az életem, ráakadtam pár üzletre, melyek balkezes termékeket árulnak. Kannát persze nem árulnak, helyette balkezes konzervnyitót, ollót és vonalzót is, melynek visszafelé van a számozása.
Ezek tényleg hasznosak, de a háromszögtestű nagy nyomást is bíró filctollal ki akar verekedni, nem tudom. Az rendben van, hogy másképp formáljuk a betűket, meg taszigáljuk, nem pedig húzzuk a tollat, de vésni mi sem szoktunk vele. Amikor azonban megláttam a balkezes billentyűzetet, rájöttem, hogy arra születni kell.
Kis gondolkodás után arra is rájöttem, tulajdonképpen semmi hátrányom nem származott balkezességemből, sőt valamilyen nyomtatvány kitöltésekor a kínos csend helyett mindig a balkezességre fordul a téma, nemegyszer azért, mert sorstársamra akadok. Úgyhogy ezután is vígan keverem a puliszkát, s töröm a pityókát is… bal kézzel.
2009. szeptember 23., szerda
Szabad a (sín)pálya
Hitetlenkedve fogadtam egy-két éve a hírt, hogy pár okostojás ellopta a Brassó megye határát jelző díszes vasbetűket az E60-as főútról. Az úttest fölött átnyúló táblára gondolva azon kezdtem el csodálkozni, hogy sikerült eltávolítani azokat a betűket, mikor a főúton éjjel-nappal óriási a forgalom. A betűket egy ócskavaslerakatban találták meg, a helyükre tették őket, később, ha jól tudom még kétszer sikerült ellopniuk az észkombájnoknak.
Arra a következtetésre jutottam, hogy a főbűnös az ócskavas-kereskedő, mert beveszi az olyan tárgyakat is, amelynek származása egyértelműen kikövetkeztethető. Egyik fővárosi hírcsatorna munkatársai kerestek fel a napokban egy ócskavaslerakatot rejtett kamerával. A tulajdonosnak a szeme se rebbent, mikor a riporter érdeklődni kezdett, hogy beveszik-e a vasúti síneket.
Hogyne, jött a válasz, már van vagy száz méter nálam. 55 bani egy kiló vas, 1 lej a réz.
A lerakat környékén téblábaló „áruszállítók” is oktatják a riportert: most hoztam be 200 méter vasúti sínt, ha nem lát senki, gyerekjáték beszerezni. S így tolvajéknak szabad a pálya, visznek mindent, ami vas vagy legalább hasonlít hozzá, nem számít, csak minél nagyobb, nehezebb legyen.
Már külön üzletággá fejlődött a fémtolvajlás, hetente lehet látni/hallani/olvasni mindenféle érdekességről: a lengyelek tankot loptak, amit daruval és traktorokkal vontattak el egy katonai gyakorlótérről, Magyarországon Antall József miniszterelnök bronzszobrát lopták el kétszer is, de Európa-szerte népszerű a vasúti sín-, rézkábel-, síremlék-, csatornafedél-, haranglopás és bármilyen más közterületi fémberendezés.
A tény, hogy meg se gondolják, milyen következményekkel járhat egy vasúti síndarab ellopása, már meg se tud botránkoztatni. Hisz még az sem riasztja vissza a fémtolvajokat, hogy 18 év börtönt lehet kapni egy ilyen tettért. Az sem volt elég jó példa, amikor februárban Konstancán lelőttek egy fémtolvajt a rendőrök, vagy mikor Nagyváradon márciusban meghalt egy nő, aki fémdarabok után kutatva túl mélyre ásott, és betemette egy nagy adag föld.
Inkább idejében megtanítják a gyerekeket a szakma titkaira, s elküldik őket templomba ócskavasért, ahogy történt, a besztercei evangélikus templomban. Az úgyis elég régi épület. Mondjuk annyit még csatolhattak volna a tananyag mellé: a templomot azért nem kell felgyújtani, mert a kultúrarombolásért senki nem fizet. Még…
Arra a következtetésre jutottam, hogy a főbűnös az ócskavas-kereskedő, mert beveszi az olyan tárgyakat is, amelynek származása egyértelműen kikövetkeztethető. Egyik fővárosi hírcsatorna munkatársai kerestek fel a napokban egy ócskavaslerakatot rejtett kamerával. A tulajdonosnak a szeme se rebbent, mikor a riporter érdeklődni kezdett, hogy beveszik-e a vasúti síneket.
A lerakat környékén téblábaló „áruszállítók” is oktatják a riportert: most hoztam be 200 méter vasúti sínt, ha nem lát senki, gyerekjáték beszerezni. S így tolvajéknak szabad a pálya, visznek mindent, ami vas vagy legalább hasonlít hozzá, nem számít, csak minél nagyobb, nehezebb legyen.
Már külön üzletággá fejlődött a fémtolvajlás, hetente lehet látni/hallani/olvasni mindenféle érdekességről: a lengyelek tankot loptak, amit daruval és traktorokkal vontattak el egy katonai gyakorlótérről, Magyarországon Antall József miniszterelnök bronzszobrát lopták el kétszer is, de Európa-szerte népszerű a vasúti sín-, rézkábel-, síremlék-, csatornafedél-, haranglopás és bármilyen más közterületi fémberendezés.
A tény, hogy meg se gondolják, milyen következményekkel járhat egy vasúti síndarab ellopása, már meg se tud botránkoztatni. Hisz még az sem riasztja vissza a fémtolvajokat, hogy 18 év börtönt lehet kapni egy ilyen tettért. Az sem volt elég jó példa, amikor februárban Konstancán lelőttek egy fémtolvajt a rendőrök, vagy mikor Nagyváradon márciusban meghalt egy nő, aki fémdarabok után kutatva túl mélyre ásott, és betemette egy nagy adag föld.
Inkább idejében megtanítják a gyerekeket a szakma titkaira, s elküldik őket templomba ócskavasért, ahogy történt, a besztercei evangélikus templomban. Az úgyis elég régi épület. Mondjuk annyit még csatolhattak volna a tananyag mellé: a templomot azért nem kell felgyújtani, mert a kultúrarombolásért senki nem fizet. Még…
2009. szeptember 17., csütörtök
Haldoklik az álarcosbál
Egyre nagyobb az aggodalom minden szülő szemében az új tanév kezdésekor. Már megint nincs elég tanár, tanító, s aki van, az vagy szakképzetlen, vagy csak egyszerűen nem tetszik. A városi irigyli a vidékit, mert ott biztos jut hely minden diáknak, s kevesebben is vannak, ott biztos nincs tömegtanítás.
A vidéki rögtön visszavág, hogy igen, de hozzánk nem jönnek a szakképzett tanárok, senkinek sem tetszik egy koszos faluban tengődni az év legnagyobb részében. A városi erre azt mondja: igen, de nektek nem kell útnak indítani a gyereket a forgalomban s egész nap attól rettegni, nem csípte-e be a busz ajtaja a nebulót.
Mire a falusi: hát persze, csak amióta megszűnt nálunk az 5–8. osztály, az én gyerekem hatkor kel és ötre ér haza a szomszéd faluból, azt sem tudom, ki tanítja, a maszkabálon sem az itthoni rokonok tapsolják meg a piros pöttyös esernyős jelmezét.
Persze, ha egyáltalán megszervezik. Fenekestül felborult nálunk is a helyzet. Nincs teljes katedrára való óraszámuk a tanároknak, a mi iskolánkban is hárman vannak, akik csak ebbe az iskolába tanítanak. A többiek jönnek máshonnan, a mieinket kitúrják, közlendőjük meg csak annyi van, hogy egy napra kérik az órákat. Hétfőn jön, a gyorstalpaló rajzot megtartja, egy hétig nincs gondja velünk. Aztán, hogy ki tanít be egy színdarabot, ki lesz az osztályfőnök, az minden iskola privát gondja.
A szülők sandán néznek a tanárokra, rajtuk kérik majd számon, ha nem szervezik meg a falu kevés kulturális eseményei közé tartozó iskolai előadásokat, megvádolják, hogy nem törődnek a gyerekekkel, s kinek a hátán csattan az ostor? Aki a legközelebb van, a faluban lakik, annak aztán a körmére néznek és ki is pletykálják, hogy mivel tölti az idejét. S az üldözöttek, akik többnyire minimálbéres helyettesítő tanárok, pár száz lejért mégis maradnak, teszik, amit tudnak, mert más megélhetési lehetőségük nincs.
Tényleg ez a helyes megoldás? Talán erről kéne érdeklődni az oktatási minisztériumban: a nagyokosok mondják meg, eltökélt szándékuk szétverni azt a kevés működő dolgot is, ami megmaradt? Mert ha igen, mi itt ölbe tett kézzel kivárjuk, hogy a fejünkre dőljön az épület, s akkor majd küldjenek egy mikrobuszt, hogy beszállítsuk a gyerekeket, ahova óhajtják. Mindenki marad otthon, nem szervezünk rongyrázós előadásokat, aki meg maszkabált akar, kapcsolja be a tévét.
A vidéki rögtön visszavág, hogy igen, de hozzánk nem jönnek a szakképzett tanárok, senkinek sem tetszik egy koszos faluban tengődni az év legnagyobb részében. A városi erre azt mondja: igen, de nektek nem kell útnak indítani a gyereket a forgalomban s egész nap attól rettegni, nem csípte-e be a busz ajtaja a nebulót.
Mire a falusi: hát persze, csak amióta megszűnt nálunk az 5–8. osztály, az én gyerekem hatkor kel és ötre ér haza a szomszéd faluból, azt sem tudom, ki tanítja, a maszkabálon sem az itthoni rokonok tapsolják meg a piros pöttyös esernyős jelmezét.
Persze, ha egyáltalán megszervezik. Fenekestül felborult nálunk is a helyzet. Nincs teljes katedrára való óraszámuk a tanároknak, a mi iskolánkban is hárman vannak, akik csak ebbe az iskolába tanítanak. A többiek jönnek máshonnan, a mieinket kitúrják, közlendőjük meg csak annyi van, hogy egy napra kérik az órákat. Hétfőn jön, a gyorstalpaló rajzot megtartja, egy hétig nincs gondja velünk. Aztán, hogy ki tanít be egy színdarabot, ki lesz az osztályfőnök, az minden iskola privát gondja.
A szülők sandán néznek a tanárokra, rajtuk kérik majd számon, ha nem szervezik meg a falu kevés kulturális eseményei közé tartozó iskolai előadásokat, megvádolják, hogy nem törődnek a gyerekekkel, s kinek a hátán csattan az ostor? Aki a legközelebb van, a faluban lakik, annak aztán a körmére néznek és ki is pletykálják, hogy mivel tölti az idejét. S az üldözöttek, akik többnyire minimálbéres helyettesítő tanárok, pár száz lejért mégis maradnak, teszik, amit tudnak, mert más megélhetési lehetőségük nincs.
Tényleg ez a helyes megoldás? Talán erről kéne érdeklődni az oktatási minisztériumban: a nagyokosok mondják meg, eltökélt szándékuk szétverni azt a kevés működő dolgot is, ami megmaradt? Mert ha igen, mi itt ölbe tett kézzel kivárjuk, hogy a fejünkre dőljön az épület, s akkor majd küldjenek egy mikrobuszt, hogy beszállítsuk a gyerekeket, ahova óhajtják. Mindenki marad otthon, nem szervezünk rongyrázós előadásokat, aki meg maszkabált akar, kapcsolja be a tévét.
2009. szeptember 9., szerda
Ószer, a jövő divatja
Amit az ószeren nem lehet kapni, az nincs is – többször hallottam már ezt a kijelentést a Kolozsváron hagyományosan működő ócskapiac kapcsán. Pár éve még a tömegközlekedés egyik fontos vonalának a végállomásán volt a helyszíne, ami könnyen megközelíthetővé tette a szombat délelőttönként lezajló ószerezést.
Azóta ott már felépült az Ószer lakónegyed, a piac meg a villamosok végmegállójába költözött. A megközelítése így már jóval nehezebb lett, a város csaknem minden negyedéből legalább két tömegközlekedési eszközt kell igénybe vennünk. Én is csak a jóindulatú ellenőröknek köszönhetem, hogy nem kopott térdig a lábam, míg kiértem. Az a busz ugyanis, amiről azt hittem, a végmegállóig megy, az út felénél megfordult.
Az éppen munka közben levő ellenőröktől kértem útbaigazítást, akik kicsit sem irigykedve mondták, messze van még innen az ószer. Majd kevés egyeztetés után megszántak, s felajánlották, menjek velük a villamoson, nem baj, hogy nincs több jegy nálam.
Ennek ellenére rendszeresen tömegek látogatnak ki szombatonként az árusokhoz. Belépő nincs, az árulni kívánók ingyen foglalhatnak helyet portékáiknak, bár ajánlatos a hajnali órákban kimenni, a meglehetősen nagy területen fekvő ószer így is helyhiánnyal küszködik.
A kínálat rendkívül nagy: van, aki úgy gondolja, valakinek jól jöhet az évekig a garázsban gyűjtögetett limlom, de akadnak kétes származású új ruhák és tisztítószerek is. A bóvliárusok is lehetőséget látnak benne, ha ott kínálják portékáikat. A nem hivatásos árusok, bármilyen tárgyat is áruljanak, 20–30 lejnél hiába kérnek többet, nem találnak vevőre.
Régiségkereskedők is rendszeresen felállítják standjukat, festményeket, régen használt eszközöket, kovácsoltvas tárgyakat árulnak. Mobiltelefont minden mennyiségben és minőségben lehet találni, háztartási, elektronikai cikkeket is. Az élelmesebbje ezek mellé áramfejlesztőt is visz magával, ahol a vevő kipróbálhatja a portékát.
Nincs szabály az ószeren. Kétféle ember létezik: eladó és vevő. Elvétve rendőröket is lehet látni, akik valószínűleg lopott áru után kutakodnak, bár én többnyire csak vásárolni láttam őket. Nincs használati utasítás, árcímke, lejárati határidő. Az alkudozás törvényszerű, a kockázatot mindenki maga vállalja. Talán ez lesz a jövő divatja a válságot elnézve, mellesleg környezetkímélő is, hiszen az árucikk gazdát cserélhet ahelyett, hogy időnap előtt a kukába kerüljön.
Azóta ott már felépült az Ószer lakónegyed, a piac meg a villamosok végmegállójába költözött. A megközelítése így már jóval nehezebb lett, a város csaknem minden negyedéből legalább két tömegközlekedési eszközt kell igénybe vennünk. Én is csak a jóindulatú ellenőröknek köszönhetem, hogy nem kopott térdig a lábam, míg kiértem. Az a busz ugyanis, amiről azt hittem, a végmegállóig megy, az út felénél megfordult.
Az éppen munka közben levő ellenőröktől kértem útbaigazítást, akik kicsit sem irigykedve mondták, messze van még innen az ószer. Majd kevés egyeztetés után megszántak, s felajánlották, menjek velük a villamoson, nem baj, hogy nincs több jegy nálam.
Ennek ellenére rendszeresen tömegek látogatnak ki szombatonként az árusokhoz. Belépő nincs, az árulni kívánók ingyen foglalhatnak helyet portékáiknak, bár ajánlatos a hajnali órákban kimenni, a meglehetősen nagy területen fekvő ószer így is helyhiánnyal küszködik.
A kínálat rendkívül nagy: van, aki úgy gondolja, valakinek jól jöhet az évekig a garázsban gyűjtögetett limlom, de akadnak kétes származású új ruhák és tisztítószerek is. A bóvliárusok is lehetőséget látnak benne, ha ott kínálják portékáikat. A nem hivatásos árusok, bármilyen tárgyat is áruljanak, 20–30 lejnél hiába kérnek többet, nem találnak vevőre.
Régiségkereskedők is rendszeresen felállítják standjukat, festményeket, régen használt eszközöket, kovácsoltvas tárgyakat árulnak. Mobiltelefont minden mennyiségben és minőségben lehet találni, háztartási, elektronikai cikkeket is. Az élelmesebbje ezek mellé áramfejlesztőt is visz magával, ahol a vevő kipróbálhatja a portékát.
Nincs szabály az ószeren. Kétféle ember létezik: eladó és vevő. Elvétve rendőröket is lehet látni, akik valószínűleg lopott áru után kutakodnak, bár én többnyire csak vásárolni láttam őket. Nincs használati utasítás, árcímke, lejárati határidő. Az alkudozás törvényszerű, a kockázatot mindenki maga vállalja. Talán ez lesz a jövő divatja a válságot elnézve, mellesleg környezetkímélő is, hiszen az árucikk gazdát cserélhet ahelyett, hogy időnap előtt a kukába kerüljön.
2009. szeptember 1., kedd
Mindenkinek jó
Talán mindenkinek jól jött a Madonna múlt heti Bukaresti fellépésekor kitört füttykoncert, mikor a popsztár a cigányok diszkriminációja ellen lépett fel egy csinos kis mondatban. S ha ez még nem lenne elég, egyúttal belefoglalta a homoszexuálisokat is, hiszen már rég nem hallottunk róluk.
Az eset eszembe juttatott egy eseményt, amikor jó pár évvel ezelőtt a Félszigeten egy nemzetközi együttes – azért nem írom ki a nevét, mert nem emlékszem pontosan melyik volt, s még csak egy képet sem találtam róluk – tudván, hogy Romániába érkeznek koncertezni, nemes egyszerűséggel egy óriási román zászlót vásároltak s annak lengetésével próbáltak tetszelegni a közönségnek.
A nagyérdemű akkor még magyar többségben volt, hurrogással fogadta a gesztust. A frontember megszeppent, lerakta a zászlót, s folytatódott a show. Az archívumban kutatva sem találtam egyetlen cikket sem, mely megemlítette volna ezt az eseményt.
Pedig legalább annyira kedvező lett volna ez is mindenki más számára, csak nekünk nem. Madonnának ez a közhelymondat a legkevesebb, hogy kiálljon a cigány kisebbség mellett, hiszen tavalyi születésnapján roma előadók segítségével dolgozott fel több cigány népdalt, sőt az új lemezén – Sticky and Sweet – egy ilyen nóta is szerepel.
Az már a mi problémánk, hogy nálunk, „Kelet-Európában” ilyen nagyfokú diszkrimináció van a romákkal szemben. Rögtön el is kezdődtek a nyilatkozatok, hogy látjátok feleim mennyire kitaszítanak, így nem lehet beolvadni. A nemzetközi sajtó is felkapta a hírt, micsoda állapotok uralkodnak ebben az országban, a romániai sajtó nagy része pedig, más esélye nem lévén, vagy tényként közölte, vagy a füttykoncert mellé állt.
És íme, a teljes beteljesülés: Madonna, még ha nem is így akarta, újabb, még nagyobb hírnevet kapott, a sima romániai koncertjét ország-világ lehozta; a nemzetközi sajtó végre nagy olvasottságot vonzó hírt közölhet a „Közel-Keletről”, (romák, diszkrimináció, Madonna, botrány); a roma szervezetek sorra nyilatkoznak a sajnálatos esemény kapcsán, a román sajtóban pedig már megjelentek az első olyan hírek, hogy a Csíkszéken történtek miatt keletkezett ez a botrány, biztos az jutott Madonna fülébe.
De egyszer lejárnak az elemzések, a vélemények, a nyilatkozatok is, s minden megy tovább a régi kerékvágásban, változatlanul, s az egészből nem marad más, mint egy általunk statuált újabb nagy, rossz példa.
Az eset eszembe juttatott egy eseményt, amikor jó pár évvel ezelőtt a Félszigeten egy nemzetközi együttes – azért nem írom ki a nevét, mert nem emlékszem pontosan melyik volt, s még csak egy képet sem találtam róluk – tudván, hogy Romániába érkeznek koncertezni, nemes egyszerűséggel egy óriási román zászlót vásároltak s annak lengetésével próbáltak tetszelegni a közönségnek.
A nagyérdemű akkor még magyar többségben volt, hurrogással fogadta a gesztust. A frontember megszeppent, lerakta a zászlót, s folytatódott a show. Az archívumban kutatva sem találtam egyetlen cikket sem, mely megemlítette volna ezt az eseményt.
Pedig legalább annyira kedvező lett volna ez is mindenki más számára, csak nekünk nem. Madonnának ez a közhelymondat a legkevesebb, hogy kiálljon a cigány kisebbség mellett, hiszen tavalyi születésnapján roma előadók segítségével dolgozott fel több cigány népdalt, sőt az új lemezén – Sticky and Sweet – egy ilyen nóta is szerepel.
Az már a mi problémánk, hogy nálunk, „Kelet-Európában” ilyen nagyfokú diszkrimináció van a romákkal szemben. Rögtön el is kezdődtek a nyilatkozatok, hogy látjátok feleim mennyire kitaszítanak, így nem lehet beolvadni. A nemzetközi sajtó is felkapta a hírt, micsoda állapotok uralkodnak ebben az országban, a romániai sajtó nagy része pedig, más esélye nem lévén, vagy tényként közölte, vagy a füttykoncert mellé állt.
És íme, a teljes beteljesülés: Madonna, még ha nem is így akarta, újabb, még nagyobb hírnevet kapott, a sima romániai koncertjét ország-világ lehozta; a nemzetközi sajtó végre nagy olvasottságot vonzó hírt közölhet a „Közel-Keletről”, (romák, diszkrimináció, Madonna, botrány); a roma szervezetek sorra nyilatkoznak a sajnálatos esemény kapcsán, a román sajtóban pedig már megjelentek az első olyan hírek, hogy a Csíkszéken történtek miatt keletkezett ez a botrány, biztos az jutott Madonna fülébe.
De egyszer lejárnak az elemzések, a vélemények, a nyilatkozatok is, s minden megy tovább a régi kerékvágásban, változatlanul, s az egészből nem marad más, mint egy általunk statuált újabb nagy, rossz példa.
2009. augusztus 26., szerda
Utazásmaraton
Megtörténhet az emberrel, hogy utaznia kell. Még akkor is, ha nincs autója, kánikula van és több száz kilométert kell megtennie. Többször is. Történetesen én is útnak indultam nyár közepén olyannyira, hogy két hét alatt több mint 1500 kilométert vándoroltam.
Más lehetőség nem lévén, a vasutat választottam tömegközlekedni, számításaim szerint nagyjából 32 órát töltöttem a vonaton a Kolozsvár–Brassó-útvonalon. Volt időm a román vasúttársaság dolgozóit átkozni és dicsérni, bár ez utóbbi csak akkor jött össze, mikor órányi késések után végre berobogott a szerelvény. Egy eset kivételével a Szatmár–Bukarest-gyorsvonat „szolgáltatását” választottam Kolozsvártól Ágostonfalváig.
Ez a falu a szerencsés kiválasztott Kovászna megye határában, ahol csak azért áll meg a gyorsvonat, hogy összeszedje az erdővidékieket, kik a kincses város fele akarnak utazni. Kolozsvárra mindig pontosan érkezett a vonat, de mire a közel 300 kilométeres útvonalat megtette, legalább félóra késést hajtott be magának. Nyár van, kitágultak a sínek – jön a magyarázat, aminek sok igazságtartalma lehet, valószínűleg esőben is azért nem tudott 50 kilométer per óránál többel haladni.
A visszafele út viszont annál drasztikusabb. A forgatókönyv azzal kezdődik, hogy 11-kor el kell indulni a 11.40-kor érkező vonatra, mert az út és az időpon-tok is tele vannak meglepetéssel. A Brassó megyében lévő Olt menti Ágostonfalva muskátlis vonatállomásán kedves néni vagy bácsi tölti ki a jegynek számító nyugtatömb két lapját, amennyiben kedvezményed is van, akkor négyet, s közben telefonon zaklatja Brassót, hogy ha nem adták el mind a helyjegyeket, küldjenek párat a csodabogaraknak, akik itt akarnak felülni. Aztán jön a végtelen várakozás.
Biztos nehéz a vonatnak a hegyen átjönni. Bejelentik a húszperces késést, hogy rögtön ne tűnjön soknak, majd még rászámolhatsz ötször húszat. Ha megkérdezed, mennyi késése van a vonatnak, igazat mondanak, de előtte javasolják: ha nincs distonocalmod, legalább ülj le. Végül fél kettőkor felkerülsz a vonatra, a napodnak már annyi, a várakozásba is belefáradtál, a fülkében a melegtől, a huzattól, a WC-ből vagy rosszabb esetben emberektől áradó bűztől nemhogy aludni, de még létezni sem tudsz.
Az már csak hab a tortán, hogy egyes emberek telefonjukon kezdenek zenének nem nevezhető manelét üvöltetni, ráadásul úgy gondolják jegyet, vásárolni fakultatív dolog, és igenis joguk van melléd letelepedni szalonnázás vagy épp vodkaivás céljából.
Más lehetőség nem lévén, a vasutat választottam tömegközlekedni, számításaim szerint nagyjából 32 órát töltöttem a vonaton a Kolozsvár–Brassó-útvonalon. Volt időm a román vasúttársaság dolgozóit átkozni és dicsérni, bár ez utóbbi csak akkor jött össze, mikor órányi késések után végre berobogott a szerelvény. Egy eset kivételével a Szatmár–Bukarest-gyorsvonat „szolgáltatását” választottam Kolozsvártól Ágostonfalváig.
Ez a falu a szerencsés kiválasztott Kovászna megye határában, ahol csak azért áll meg a gyorsvonat, hogy összeszedje az erdővidékieket, kik a kincses város fele akarnak utazni. Kolozsvárra mindig pontosan érkezett a vonat, de mire a közel 300 kilométeres útvonalat megtette, legalább félóra késést hajtott be magának. Nyár van, kitágultak a sínek – jön a magyarázat, aminek sok igazságtartalma lehet, valószínűleg esőben is azért nem tudott 50 kilométer per óránál többel haladni.
A visszafele út viszont annál drasztikusabb. A forgatókönyv azzal kezdődik, hogy 11-kor el kell indulni a 11.40-kor érkező vonatra, mert az út és az időpon-tok is tele vannak meglepetéssel. A Brassó megyében lévő Olt menti Ágostonfalva muskátlis vonatállomásán kedves néni vagy bácsi tölti ki a jegynek számító nyugtatömb két lapját, amennyiben kedvezményed is van, akkor négyet, s közben telefonon zaklatja Brassót, hogy ha nem adták el mind a helyjegyeket, küldjenek párat a csodabogaraknak, akik itt akarnak felülni. Aztán jön a végtelen várakozás.
Biztos nehéz a vonatnak a hegyen átjönni. Bejelentik a húszperces késést, hogy rögtön ne tűnjön soknak, majd még rászámolhatsz ötször húszat. Ha megkérdezed, mennyi késése van a vonatnak, igazat mondanak, de előtte javasolják: ha nincs distonocalmod, legalább ülj le. Végül fél kettőkor felkerülsz a vonatra, a napodnak már annyi, a várakozásba is belefáradtál, a fülkében a melegtől, a huzattól, a WC-ből vagy rosszabb esetben emberektől áradó bűztől nemhogy aludni, de még létezni sem tudsz.
Az már csak hab a tortán, hogy egyes emberek telefonjukon kezdenek zenének nem nevezhető manelét üvöltetni, ráadásul úgy gondolják jegyet, vásárolni fakultatív dolog, és igenis joguk van melléd letelepedni szalonnázás vagy épp vodkaivás céljából.
2009. augusztus 18., kedd
Semmi akarok lenni!
Őszintén irigyelni tudom azokat az embereket, akik idejekorán megtalálták a hozzájuk illő zenét, stílust, életmódot. Bármiről legyen szó, megvan a saját véleményük, amiben őszintén hisznek, és olvastak eleget róla ahhoz, hogy rutinosan érveljenek az alkalmi kötekedővel.
Tudják, mit vegyenek fel, milyen fesztiválokra járjanak, milyen jelet ragasszanak ki autójuk csomagtartójára. Kedvenc zenei stílusuk képviselőiről minden részletet ismernek, az esetleges negatívumokat szerényen bevallják, hogy értsd: tisztában vannak a hátrányokkal, ezekkel együtt szeretik az adott stílust. Könnyű nekik ajándékot vásárolni, hisz személyiségüket rendszeresen magukra aggatják.
De mi van azokkal a szerencsétlen elveszett bárányokkal, akik nem tudják behatárolni magukat egy adott szférába? Kicsit szeretik mindegyiket, ugyanakkor számos dologban nem értenek egyet a részletekben. Szeretik rázni magukat egy-egy diszkószámra, de a pogó sem áll messze tőlük. Bandás pólót nem hordanak, már csak azért sem, mert egyik együttest sem ismerik annyira, hogy két percnél tovább tudnának beszélni róluk. Politikai nézeteik finomvegyes, ugyanakkor ingadozó.
Nem hívei különösebben egyik pártnak sem, szavazáskor – mivel muszáj egyik oldalra dőlni – arra ütik a voksot, akit pillanatnyilag a legmegfelelőbbnek látnak. Kialakítják magukban azt a rendszert, amiben hisznek, bár ez nem megvalósítható, hisz a világ annyira szétszakadt, hogy senki nem enged a maga igazából.
A táborokban kissé kívülállónak érzik magukat, inkább meghúzódnak a sarokban és figyelnek, miközben attól rettegnek, hogy valaki megfelelő beszélgetőtársnak nézi őket az adott téma kibontakoztatására. Folyton vitába keverednek, mert egyik oldallal sem tudnak teljes mértékben egyetérteni.
Idővel kezdik azt érezni, ők látnak a legtisztábban, nem vakította el őket még a rajongás, a beteges meggyőződés, s az állandó harc. Minden új információt szkeptikusan kezelnek, míg össze nem áll a kép. Aztán jön egy hívő, hitetlen tamásnak nevezi őket, vagy besúgónak, rasszistának, zsidónak, a nemzet megrontójának, esetleg nagymagyarkodónak, mellveregetőnek… nem lehetne csak egyszerűen: semmi?
Tudják, mit vegyenek fel, milyen fesztiválokra járjanak, milyen jelet ragasszanak ki autójuk csomagtartójára. Kedvenc zenei stílusuk képviselőiről minden részletet ismernek, az esetleges negatívumokat szerényen bevallják, hogy értsd: tisztában vannak a hátrányokkal, ezekkel együtt szeretik az adott stílust. Könnyű nekik ajándékot vásárolni, hisz személyiségüket rendszeresen magukra aggatják.
De mi van azokkal a szerencsétlen elveszett bárányokkal, akik nem tudják behatárolni magukat egy adott szférába? Kicsit szeretik mindegyiket, ugyanakkor számos dologban nem értenek egyet a részletekben. Szeretik rázni magukat egy-egy diszkószámra, de a pogó sem áll messze tőlük. Bandás pólót nem hordanak, már csak azért sem, mert egyik együttest sem ismerik annyira, hogy két percnél tovább tudnának beszélni róluk. Politikai nézeteik finomvegyes, ugyanakkor ingadozó.
Nem hívei különösebben egyik pártnak sem, szavazáskor – mivel muszáj egyik oldalra dőlni – arra ütik a voksot, akit pillanatnyilag a legmegfelelőbbnek látnak. Kialakítják magukban azt a rendszert, amiben hisznek, bár ez nem megvalósítható, hisz a világ annyira szétszakadt, hogy senki nem enged a maga igazából.
A táborokban kissé kívülállónak érzik magukat, inkább meghúzódnak a sarokban és figyelnek, miközben attól rettegnek, hogy valaki megfelelő beszélgetőtársnak nézi őket az adott téma kibontakoztatására. Folyton vitába keverednek, mert egyik oldallal sem tudnak teljes mértékben egyetérteni.
Idővel kezdik azt érezni, ők látnak a legtisztábban, nem vakította el őket még a rajongás, a beteges meggyőződés, s az állandó harc. Minden új információt szkeptikusan kezelnek, míg össze nem áll a kép. Aztán jön egy hívő, hitetlen tamásnak nevezi őket, vagy besúgónak, rasszistának, zsidónak, a nemzet megrontójának, esetleg nagymagyarkodónak, mellveregetőnek… nem lehetne csak egyszerűen: semmi?
2009. augusztus 12., szerda
Hivatali hatalom
Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az első, aki szót emel a bürokrácia ellen. Az ember csak hallgatja a panaszáradatot, míg fiatal, s röhög a markába, mert eldönti, ő aztán kikerüli a hivatalokat, ahol csak tudja, rajta bizony nem fognak ki.
Egyelőre csak egy ellenőrzővel meg születési bizonyítvánnyal rendelkezik, egyik után sem ő kellett járjon, tehát ez számításba sem jön. Majd betölti a 14 évet, személyi igazolványt kell csináltatnia. Ezt sehogy sem kerülheti ki, büntetés jár érte. Pár sorban állás, komoly pofa a fotózáshoz, s pár papír kell, nem probléma. Kap egy műanyag és egy kartonlapot, hogy legyen mire vigyázzon. Felvételi kilencedikbe, érettségi, majd iratkozás egyetemre. Itt kezdődnek a problémák.
Kell eredeti, másolat, hitelesített, aláírt, kitöltött, lefotózott, kifizetett, lepecsételt, s mindez egy dossziéba (ami nem lehet sínes, mert az berozsdázik). S ha eme csomag leadásának helye történetesen háromszáz kilométerre van az otthonodtól, ajánlatos mindent magadhoz venni idejében. A hivatal hatalma nem engedheti meg magának, hogy utólag felküldd. Sőt, magas pozícióban kell legyél, hogy elfogadják faxon átküldve.
Majd befejeznéd az egyetemet, előtte ugyanilyen batyut kell előkészítened, nyelvvizsgával fűszerezve, hogy az utolsó percben rájöjj: nem akkor végzed el az egyetemet, ha kiemelkedő tanulmányi eredményeket értél el, nem is akkor, ha nagyon fiatalon már fontos publikációkat jelentettél meg, hanem akkor, ha egyik tanár sem felejtette el beírni vagy aláírni a jegyedet.
Egyszóval nemcsak akkor végzed el az egyetemet, ha jól tanultál, hanem ha megvan a tanáraid mobilszáma, s lehetőleg emlékszel, hányast kaptál első év első félévének opcionális tantárgyából, vagy tudod, melyik füzetbe jegyezte fel a tanárod, hogy átmentél.
Végül elhelyezkedsz valahol, és nem az új munkától pislogsz értetlenül, hanem az újabb papírok, munkakönyv, másolat, bankkártya s számigálások: nettó, bruttó, százalék, biztosítás, nyugdíjalap, csupa olyan szó, amit legszívesebben törölnél a szótáradból. S mikor már azt hiszed, nem kell tovább bajlódnod, az egész életed papírokban van, akkor kitör a pánik: lejár az érvényesség.
Egyelőre csak egy ellenőrzővel meg születési bizonyítvánnyal rendelkezik, egyik után sem ő kellett járjon, tehát ez számításba sem jön. Majd betölti a 14 évet, személyi igazolványt kell csináltatnia. Ezt sehogy sem kerülheti ki, büntetés jár érte. Pár sorban állás, komoly pofa a fotózáshoz, s pár papír kell, nem probléma. Kap egy műanyag és egy kartonlapot, hogy legyen mire vigyázzon. Felvételi kilencedikbe, érettségi, majd iratkozás egyetemre. Itt kezdődnek a problémák.
Kell eredeti, másolat, hitelesített, aláírt, kitöltött, lefotózott, kifizetett, lepecsételt, s mindez egy dossziéba (ami nem lehet sínes, mert az berozsdázik). S ha eme csomag leadásának helye történetesen háromszáz kilométerre van az otthonodtól, ajánlatos mindent magadhoz venni idejében. A hivatal hatalma nem engedheti meg magának, hogy utólag felküldd. Sőt, magas pozícióban kell legyél, hogy elfogadják faxon átküldve.
Majd befejeznéd az egyetemet, előtte ugyanilyen batyut kell előkészítened, nyelvvizsgával fűszerezve, hogy az utolsó percben rájöjj: nem akkor végzed el az egyetemet, ha kiemelkedő tanulmányi eredményeket értél el, nem is akkor, ha nagyon fiatalon már fontos publikációkat jelentettél meg, hanem akkor, ha egyik tanár sem felejtette el beírni vagy aláírni a jegyedet.
Egyszóval nemcsak akkor végzed el az egyetemet, ha jól tanultál, hanem ha megvan a tanáraid mobilszáma, s lehetőleg emlékszel, hányast kaptál első év első félévének opcionális tantárgyából, vagy tudod, melyik füzetbe jegyezte fel a tanárod, hogy átmentél.
Végül elhelyezkedsz valahol, és nem az új munkától pislogsz értetlenül, hanem az újabb papírok, munkakönyv, másolat, bankkártya s számigálások: nettó, bruttó, százalék, biztosítás, nyugdíjalap, csupa olyan szó, amit legszívesebben törölnél a szótáradból. S mikor már azt hiszed, nem kell tovább bajlódnod, az egész életed papírokban van, akkor kitör a pánik: lejár az érvényesség.
2009. augusztus 6., csütörtök
A plázázásról... utoljára
Ha a rasszizmus szó fogalmába beletartozik a plázában nyaraló embertípus iránti utálat, akkor én egy rohadt fajgyűlölő vagyok. Bár a nagyvárosokhoz képest Kolozsvár még gyerekcipőben jár plázakultúrából a maga két bevásárlóközpontocskájával, hűségesen gyártja a fél arcot takaró napszemüveges, arasznyi szoknyácskás cicákat.
Pár éve, mikor megnyitották az első ilyen kolozsvári központot, elmentem csodát látni. Csak addig vigyorogtam, amíg meg nem fordítottam az árcímkét a ruhákon, nagy részük bizony nem az én pénztárcámhoz volt szabva. A világlátott ismerőseim sorra sikítottak fel a híres márkaboltok láttán, én csak pislogtam, mint béka a kocsonyában, mert nem tudtam megkülönböztetni a márkás trikót az oroszpiacitól, csak (ár)címkéről.
Az ilyen élményekből elege volt szűk látókörömnek csaknem két évig, múlt héten azonban a szoknyakeresés végső fázisában döntöttem: megnézem a csodaboltokat, mit találtak ki nekem. Magammal hívtam csodajáró barátnőmet idegenvezetőnek, aki már a buszban felvázolta az útvonalat.
Az első reakcióm, mikor beléptem, az volt, hogy végignéztem enyhén kopott farmergatyámon, s az akármilyen pólómon. Rögtön rájöttem: enyhén alulöltöztem az alkalomhoz. Úgy éreztem magam, mint elefánt a porcelánboltban. Szinte szégyelltem belépni az üzletekbe, csak akkor jött meg a bátorságom, mikor fejkendős néniket is láttam vászonszatyrokkal a kezükben bámészkodni a csilivili rucik között.
Barátnőm természetesen az első boltban megtalálta a magának való ínyencségeket. Én meg, mint mikor Erzsi felmegy Pestre, csak jártam a polcok között, s vontam le a következtetéseket: a ruhakészítők szerint a női nem 99 százaléka még mindig anorexiás, sőt ezek a vásárlók úgy is gondolják, hogy szívesen járnak egyformán szabott ruhákban a többivel a lokálpatriotizmus jegyében.
A választékról az én szemszögemből ennyit. Azaz dehogyis, ki mondta, hogy nincs választék? Az egyik soron gyorskajálda, másik soron cipőbolt, pizzázó vagy alsóneműbolt. Szóval választhatsz, hogy bánatod kajába fojtod vagy lábfájásba. Amelyik boltban nincs sok vásárló, oda nem kell bemenni, mert drága – avatnak be a plázázás titkaiba.
Nekem meg csak pörög az agyam, a szivárvány összes színét látom egyszerre a csillogástól s a méregtől, hogy itt se kapok magamnak valót, kicsit szédülök a parfümbolt mellett, fáj a lábam a járástól, s émelyeg a gyomrom a gyorsbüfé szagától meg az általam utált emberpéldányok látványától. Én igazán megpróbáltam… másodszor is.
Pár éve, mikor megnyitották az első ilyen kolozsvári központot, elmentem csodát látni. Csak addig vigyorogtam, amíg meg nem fordítottam az árcímkét a ruhákon, nagy részük bizony nem az én pénztárcámhoz volt szabva. A világlátott ismerőseim sorra sikítottak fel a híres márkaboltok láttán, én csak pislogtam, mint béka a kocsonyában, mert nem tudtam megkülönböztetni a márkás trikót az oroszpiacitól, csak (ár)címkéről.
Az ilyen élményekből elege volt szűk látókörömnek csaknem két évig, múlt héten azonban a szoknyakeresés végső fázisában döntöttem: megnézem a csodaboltokat, mit találtak ki nekem. Magammal hívtam csodajáró barátnőmet idegenvezetőnek, aki már a buszban felvázolta az útvonalat.
Az első reakcióm, mikor beléptem, az volt, hogy végignéztem enyhén kopott farmergatyámon, s az akármilyen pólómon. Rögtön rájöttem: enyhén alulöltöztem az alkalomhoz. Úgy éreztem magam, mint elefánt a porcelánboltban. Szinte szégyelltem belépni az üzletekbe, csak akkor jött meg a bátorságom, mikor fejkendős néniket is láttam vászonszatyrokkal a kezükben bámészkodni a csilivili rucik között.
Barátnőm természetesen az első boltban megtalálta a magának való ínyencségeket. Én meg, mint mikor Erzsi felmegy Pestre, csak jártam a polcok között, s vontam le a következtetéseket: a ruhakészítők szerint a női nem 99 százaléka még mindig anorexiás, sőt ezek a vásárlók úgy is gondolják, hogy szívesen járnak egyformán szabott ruhákban a többivel a lokálpatriotizmus jegyében.
A választékról az én szemszögemből ennyit. Azaz dehogyis, ki mondta, hogy nincs választék? Az egyik soron gyorskajálda, másik soron cipőbolt, pizzázó vagy alsóneműbolt. Szóval választhatsz, hogy bánatod kajába fojtod vagy lábfájásba. Amelyik boltban nincs sok vásárló, oda nem kell bemenni, mert drága – avatnak be a plázázás titkaiba.
Nekem meg csak pörög az agyam, a szivárvány összes színét látom egyszerre a csillogástól s a méregtől, hogy itt se kapok magamnak valót, kicsit szédülök a parfümbolt mellett, fáj a lábam a járástól, s émelyeg a gyomrom a gyorsbüfé szagától meg az általam utált emberpéldányok látványától. Én igazán megpróbáltam… másodszor is.
2009. július 27., hétfő
A jelszavak titka
Nem szeretnék újabb ötletet adni a „tiszteletreméltó” programfeltörő szorgoskáknak, de sokszor furdal a kíváncsiság, vajon az emberek milyen alapon választják meg jelszavukat. Érdekelne mondjuk, hogy Obama e-mailjének mi a jelszava?
Egyszer olvastam egy államvizsga-dolgozatot, amely arról szólt, hogy ki minek alapján választja a becenevét, amivel különböző csevegőkre lép be. Fölöttébb érdekes volt a megkérdezettek határtalan fantáziája, megspékelve azzal, hogy a magyar nyelv, illetve a különböző nyelvek keverése rengeteg többértelmű szót eredményezett. És most nem jóska1985-ről beszélek, mert neki biztos a jelszava is a születési dátumából áll.
A jelszó választásának van egy óriási előnye: bármit írhatsz, senki nem fogja látni, mert az a lényeg, hogy titokban maradjon. Olyan szó kell legyen, amit a családtagok sem találnak ki, leírhatod kedvenc színésznőd nevét, – akinek imádatát nem mered vállalni a nyilvánosság előtt – káromkodhatsz kedvedre, vagy legnagyobb szerelmed nevét is használhatod. Azonkívül megvannak a jól bevett szokások: becenév, a telefon klaviatúrája alapján a keresztnév számokban, a kutya, malac, anyuka, feleség nevének használata, vagy csak egyszerűen a qwerty.
Bár lehet felmérést készíteni a lakosság jelszóválasztási szokásairól, konkrét példákat úgysem tudnánk összegyűjteni. Pedig szerintem külön kultúrája van a jelszóválasztásnak, olyan, mintha belelapoznál valakinek a naplójába, és elolvasnál belőle egy oldalt. Lehet, hogy csak egy koncertélményt ír le (jelszava: Tankcsapda), de az is lehet, hogy egy tini szülők elől titkolt szokásáról fogsz olvasni (jelszó: Cigi4ever), vagy az imádott ellenkező nem iránti vonzalmáról ír (jelszó: Matildka).
Hallottam olyan történetet, hogy egy több éve tartó élettársi kapcsolat azért ment tönkre, mert az egyik fél megtudta párja jelszavát, ami a férfi fiatalkori szerelmének neve volt. Lehet vitatkozni, hogy ki hibás (aki feltörte a jelszót, vagy aki régi szerelmét még mindig nem cserélte le), annyi bizonyos, hogy jelszavunk is egyfajta viselkedésünket tükrözi, meghatároz minket, mert: a szó olyan kell legyen, amit soha nem felejtünk el, amit a haverok nem találnak ki, s amit nem lehet könnyen feltörni. Tehát joggal mondhatjuk: mondd meg a jelszavad (ha vagy olyan bangó), s megmondom, ki vagy!
Egyszer olvastam egy államvizsga-dolgozatot, amely arról szólt, hogy ki minek alapján választja a becenevét, amivel különböző csevegőkre lép be. Fölöttébb érdekes volt a megkérdezettek határtalan fantáziája, megspékelve azzal, hogy a magyar nyelv, illetve a különböző nyelvek keverése rengeteg többértelmű szót eredményezett. És most nem jóska1985-ről beszélek, mert neki biztos a jelszava is a születési dátumából áll.
A jelszó választásának van egy óriási előnye: bármit írhatsz, senki nem fogja látni, mert az a lényeg, hogy titokban maradjon. Olyan szó kell legyen, amit a családtagok sem találnak ki, leírhatod kedvenc színésznőd nevét, – akinek imádatát nem mered vállalni a nyilvánosság előtt – káromkodhatsz kedvedre, vagy legnagyobb szerelmed nevét is használhatod. Azonkívül megvannak a jól bevett szokások: becenév, a telefon klaviatúrája alapján a keresztnév számokban, a kutya, malac, anyuka, feleség nevének használata, vagy csak egyszerűen a qwerty.
Bár lehet felmérést készíteni a lakosság jelszóválasztási szokásairól, konkrét példákat úgysem tudnánk összegyűjteni. Pedig szerintem külön kultúrája van a jelszóválasztásnak, olyan, mintha belelapoznál valakinek a naplójába, és elolvasnál belőle egy oldalt. Lehet, hogy csak egy koncertélményt ír le (jelszava: Tankcsapda), de az is lehet, hogy egy tini szülők elől titkolt szokásáról fogsz olvasni (jelszó: Cigi4ever), vagy az imádott ellenkező nem iránti vonzalmáról ír (jelszó: Matildka).
Hallottam olyan történetet, hogy egy több éve tartó élettársi kapcsolat azért ment tönkre, mert az egyik fél megtudta párja jelszavát, ami a férfi fiatalkori szerelmének neve volt. Lehet vitatkozni, hogy ki hibás (aki feltörte a jelszót, vagy aki régi szerelmét még mindig nem cserélte le), annyi bizonyos, hogy jelszavunk is egyfajta viselkedésünket tükrözi, meghatároz minket, mert: a szó olyan kell legyen, amit soha nem felejtünk el, amit a haverok nem találnak ki, s amit nem lehet könnyen feltörni. Tehát joggal mondhatjuk: mondd meg a jelszavad (ha vagy olyan bangó), s megmondom, ki vagy!
2009. július 20., hétfő
A sors keze
„Kibírhatatlan ez a meleg!” – hallhatjuk az utóbbi napokban a panaszt. Még jó, hogy a múlt héten esett az eső, így legalább változatos a kesergés: „Soha nem lesz jó meleg napsütés!”. Télen panaszkodunk a nagy hidegre, s hogy sok ruhát kell magunkra venni, nyáron a kánikulára, esőben a szomorú időjárásra, s hogy elázunk.
Áldott dolog ez az időjárás. Hány ismerkedő ember első beszélgetése szólt róla? Hány szabadtéri eseményt befolyásolt már? A híradóban külön stúdiót és plusz három percet követelt ki magának: „Napsütéses idő várható, néhol felhős lesz az ég, előfordulhat eső, zápor, szélfúvás. A hőmérséklet 20 és 35 fok között lesz!” Így a legegyszerűbb, nem mondhatjuk, hogy tévedtek az időjósok, ha esik-fúj, mert ők megmondták: néhol az is előfordulhat!
Nincs étvágyad? A melegtől van. Szédülsz? Napszúrást kaptál. Fáj a füled, fogad, fejed? Huzatot kaptál. Tüsszentettél? Télen meghűltél, nyáron allergiád van, vagy szénanátha. Minél több példát hozok fel, annál jobban kitisztul bennem a gondolat, hogy az időjárás életünk egyik nagyon fontos része. A sors jobb keze. Annak függvényében döntöd el a napi programod, hogy milyen idő van odakinn. Szerencsésnek mondhatja magát, aki nem a szabad ég alatt dolgozik, hisz ő csak azt kell hogy eldöntse, túlórázzon-e még, hogy ne ázzon el hazáig.
Azoknak az embereknek, akik gazdálkodásra adták a fejüket, az időjárás a jobb és a bal keze is a sorsuknak. A nyári kánikula jó „szénacsinálásra”, de ha túl sokáig tart, kiszárad a termés. A sok esőzéstől elrothad a sarjú, de legalább nem kell a mezőn aszalódni. A nagy viharban megijed a csorda, elkószálnak az állatok, vagy beléjük csap a villám.
Árvízkor minden föld termésképtelenné válik, ez nem is nagy baj, mert a csűrt úgyis elsodorta már az ár. Ha vasárnap délelőtt esik az eső, a pap is örvend, a hívek mező helyett a templomba mennek. Nyáron fölösleges teaestet szervezni az általános érdektelenség miatt, hiszen falun az esküvők is úgy zajlanak, hogy 7 órától szünetel a mulatság, mindenki hazamegy elvégezni az esti bajt.
Ha talán nem panaszkodnánk annyit az időjárásra, a hétből legalább egy nap megfelelne nekünk, hogy süt a nap, vagy épp felhős az ég, lehet, hogy nem lennénk ennyire frusztráltak. De most indulok haza, mert úgy látom beborult. A francba.
Áldott dolog ez az időjárás. Hány ismerkedő ember első beszélgetése szólt róla? Hány szabadtéri eseményt befolyásolt már? A híradóban külön stúdiót és plusz három percet követelt ki magának: „Napsütéses idő várható, néhol felhős lesz az ég, előfordulhat eső, zápor, szélfúvás. A hőmérséklet 20 és 35 fok között lesz!” Így a legegyszerűbb, nem mondhatjuk, hogy tévedtek az időjósok, ha esik-fúj, mert ők megmondták: néhol az is előfordulhat!
Nincs étvágyad? A melegtől van. Szédülsz? Napszúrást kaptál. Fáj a füled, fogad, fejed? Huzatot kaptál. Tüsszentettél? Télen meghűltél, nyáron allergiád van, vagy szénanátha. Minél több példát hozok fel, annál jobban kitisztul bennem a gondolat, hogy az időjárás életünk egyik nagyon fontos része. A sors jobb keze. Annak függvényében döntöd el a napi programod, hogy milyen idő van odakinn. Szerencsésnek mondhatja magát, aki nem a szabad ég alatt dolgozik, hisz ő csak azt kell hogy eldöntse, túlórázzon-e még, hogy ne ázzon el hazáig.
Azoknak az embereknek, akik gazdálkodásra adták a fejüket, az időjárás a jobb és a bal keze is a sorsuknak. A nyári kánikula jó „szénacsinálásra”, de ha túl sokáig tart, kiszárad a termés. A sok esőzéstől elrothad a sarjú, de legalább nem kell a mezőn aszalódni. A nagy viharban megijed a csorda, elkószálnak az állatok, vagy beléjük csap a villám.
Árvízkor minden föld termésképtelenné válik, ez nem is nagy baj, mert a csűrt úgyis elsodorta már az ár. Ha vasárnap délelőtt esik az eső, a pap is örvend, a hívek mező helyett a templomba mennek. Nyáron fölösleges teaestet szervezni az általános érdektelenség miatt, hiszen falun az esküvők is úgy zajlanak, hogy 7 órától szünetel a mulatság, mindenki hazamegy elvégezni az esti bajt.
Ha talán nem panaszkodnánk annyit az időjárásra, a hétből legalább egy nap megfelelne nekünk, hogy süt a nap, vagy épp felhős az ég, lehet, hogy nem lennénk ennyire frusztráltak. De most indulok haza, mert úgy látom beborult. A francba.
2009. július 14., kedd
A lopni való robogó
Azt mondják, Kolozsvár a huzalok városa. Több fotós ismerősöm mondta, hogy vegyen alpinista leckéket az, aki épületeket szeretne fényképezni a városban anélkül, hogy belelógjanak a vezetékek. Én a tömbháznegyedek összetákolt garázsait ennél is városképrombolóbbnak tartottam.
Nem értettem, mi a lényege annak, hogy egy négyszögű pléhlemezbe tárolja valaki autóját, hiszen nem esik olyan gyakran a jég, hogy a szabadban nagy károk érjék a járművet. A lopások elleni védelem már logikusnak tűnt, bár nem kis iróniával néztem végig a szomszédot, aki ezeréves Daciáját hét lakat alá zárta. Az már úgysem kell senkinek, nagy üzletet nem csinálnak vele, gondoltam én naivan.
Amikor új albérletet kerestünk, mondták, hogy olyan helyre költözzünk, ahol zárt helyen tudjuk tárolni a tulajdonunkban lévő kis robogót. Én is jobban szerettem volna biztos helyen tudni a pár száz lejt érő, de munkaeszközként szolgáló járművet, végül mégsem sikerült minden kondíciót kielégítő lakást találnunk, így a robogó helye a parkoló lett, a vaskerítéshez kötözve.
Nagyon megtetszhetett valakinek a szétszakadt ülés vagy a rozsdás sárvédő, mert a hétvégénkből szomorú vasárnap lett, miután szombat éjjel valaki ellopta a kis szerkentyűt. Első dolog hívni a rendőrséget. Hogyne, jönnek, mindjárt a helyszínen lesznek. Később meggondolták magukat, visszahívtak, hogy mégsem jönnek, majd hétfőn reggel menjünk feljelentést tenni.
Persze, hogy is gondolhattuk volna, hogy bármit is mozdít a rendőrség vasárnap délután egy kis robogó eltűnése ügyében, ilyen piti dolog naponta történik. Az egyetlen, amit tehettünk, hogy átfésültük a környéket, hátha nem tudták begyújtani (bár kevés az esélye, mert péntek este takarították ki a karburátort), vagy csak szórakozásból kötötték el, s valamelyik bokorban majd rátalálunk. Mindhiába.
Nem az anyagi kár a legzavaróbb az egészben, hanem a tehetetlenség s a felgyülemlett düh, hogy megloptak, elvették, ami jogosan a tiéd, s nem tudsz tenni ellene semmit. Lassan lecseng a történet, de te még hónapok múlva is felkapod a fejed bármilyen motorzúgásra, a lakhelyed környékén pedig folyton a zöldövezetet fogod bámulni. De nem baj, ha majd valamelyik ismerősünk (bár ne tenné) így jár, majd nekünk is lesz egy vigasztaló történetünk: hajjaj, minket is megloptak, ne törődj, túl leszel rajta, más lehetőséged úgysincs.
Nem értettem, mi a lényege annak, hogy egy négyszögű pléhlemezbe tárolja valaki autóját, hiszen nem esik olyan gyakran a jég, hogy a szabadban nagy károk érjék a járművet. A lopások elleni védelem már logikusnak tűnt, bár nem kis iróniával néztem végig a szomszédot, aki ezeréves Daciáját hét lakat alá zárta. Az már úgysem kell senkinek, nagy üzletet nem csinálnak vele, gondoltam én naivan.
Amikor új albérletet kerestünk, mondták, hogy olyan helyre költözzünk, ahol zárt helyen tudjuk tárolni a tulajdonunkban lévő kis robogót. Én is jobban szerettem volna biztos helyen tudni a pár száz lejt érő, de munkaeszközként szolgáló járművet, végül mégsem sikerült minden kondíciót kielégítő lakást találnunk, így a robogó helye a parkoló lett, a vaskerítéshez kötözve.
Nagyon megtetszhetett valakinek a szétszakadt ülés vagy a rozsdás sárvédő, mert a hétvégénkből szomorú vasárnap lett, miután szombat éjjel valaki ellopta a kis szerkentyűt. Első dolog hívni a rendőrséget. Hogyne, jönnek, mindjárt a helyszínen lesznek. Később meggondolták magukat, visszahívtak, hogy mégsem jönnek, majd hétfőn reggel menjünk feljelentést tenni.
Persze, hogy is gondolhattuk volna, hogy bármit is mozdít a rendőrség vasárnap délután egy kis robogó eltűnése ügyében, ilyen piti dolog naponta történik. Az egyetlen, amit tehettünk, hogy átfésültük a környéket, hátha nem tudták begyújtani (bár kevés az esélye, mert péntek este takarították ki a karburátort), vagy csak szórakozásból kötötték el, s valamelyik bokorban majd rátalálunk. Mindhiába.
Nem az anyagi kár a legzavaróbb az egészben, hanem a tehetetlenség s a felgyülemlett düh, hogy megloptak, elvették, ami jogosan a tiéd, s nem tudsz tenni ellene semmit. Lassan lecseng a történet, de te még hónapok múlva is felkapod a fejed bármilyen motorzúgásra, a lakhelyed környékén pedig folyton a zöldövezetet fogod bámulni. De nem baj, ha majd valamelyik ismerősünk (bár ne tenné) így jár, majd nekünk is lesz egy vigasztaló történetünk: hajjaj, minket is megloptak, ne törődj, túl leszel rajta, más lehetőséged úgysincs.
2009. július 7., kedd
Segítség, segítenek!
A természetem sajnos nem ebbe a világba illő, sőt néha komoly hátrányokkal jár, tudniillik, ha nem muszáj, senkit nem zargatok a saját problémáimmal. Zavarba jövök az eladóktól, akik az üzletben lerohannak a nagy segíteni akarásukkal, persze, ehhez hozzátartozik az is, hogy amikor tényleg vásárolni szeretnék, sehol nincsenek.
Irigykedve hallgatom barátnőm történeteit, aki különböző szórakozóhelyeken azzal védekezik a felárazás ellen, hogy szemrebbenés nélkül számlát kér az itala mellé. A helyzetet tetőzi, hogy román nyelvű, szakkifejezésekben korlátozott tudásom is zavarba ejt, rémálmaim közé tartozik a jelenet, mikor reklamálni megyek, s visszakérdeznek valami olyasmit, amiről halvány lila gőzöm sincs, a mondatból is csak a kötőszavakat értem. S ha mindezt ráadásul telefonon kell elintézni, az már überel mindent, a pár másodperces lapsus bedöngöl a föld alá.
Ezért váratott magára egy hónapot az elhatározásom, hogy most már tényleg fel kellene hívnom a szavatosságot vállaló céget, mert végképp beadta a kulcsot a hűtőszekrény. Csakhogy a helyzetet súlyosbította, hogy a hűtőszekrénnyel megmagyarázhatatlan probléma volt: nem igaz, hogy nem hűtött, de a tej egy nap alatt megromlott benne, egy héten egyszer pedig egy nap alatt csontkeményre fagyott minden.
Megfogalmaztam a mondókámat, tárcsáztam, és – mivel Murphyvel hihetetlen jó viszonyban vagyunk – egy morcos telefonos lányra találtam a vonal túlsó végén. Kérdezem, hogy hozzájuk kell-e telefonálni garanciaügyben, mire kapom is az arrogáns választ, ha náluk vásároltam, és ezt a számot adták meg, akkor miért kérdezek hülyeségeket? Mikor túljutottunk egy ötperces beszélgetésen, miszerint miért nem az én nevemen van a garancia, és az érdekes kérdésen, hogy milyen hűtőnk volt azelőtt, végre a lényegre térünk: mi baj van a hűtővel.
Nem hűt rendesen vágom ki magam szakszerűen. De mégis ez mit jelent? Hát, megromlik egy nap alatt az étel. Megkért, hogy saccoljam meg, hány fok lehet a hűtőben, szerintem 17-18 volt, mire azt kérdi: és mégis, ezt mivel mértem meg? Na itt hozott ki annyira a sodromból, hogy minden szégyenlősségemet félretéve kijelentsem: nem vagyok még annyira agyalágyult, hogy ne tudjam, mire jó egy hűtő, s nem telefonos segítséget kértem, hanem egy szakembert, hogy így, július közepe táján ne kelljen minden kaját kidobnom. Azóta várjuk a szakikat, s csak erősödött bennem a meggyőződés, ha nem muszáj, nem zaklatok olyan embereket a bajommal, akiket ezért fizetnek.
Irigykedve hallgatom barátnőm történeteit, aki különböző szórakozóhelyeken azzal védekezik a felárazás ellen, hogy szemrebbenés nélkül számlát kér az itala mellé. A helyzetet tetőzi, hogy román nyelvű, szakkifejezésekben korlátozott tudásom is zavarba ejt, rémálmaim közé tartozik a jelenet, mikor reklamálni megyek, s visszakérdeznek valami olyasmit, amiről halvány lila gőzöm sincs, a mondatból is csak a kötőszavakat értem. S ha mindezt ráadásul telefonon kell elintézni, az már überel mindent, a pár másodperces lapsus bedöngöl a föld alá.
Ezért váratott magára egy hónapot az elhatározásom, hogy most már tényleg fel kellene hívnom a szavatosságot vállaló céget, mert végképp beadta a kulcsot a hűtőszekrény. Csakhogy a helyzetet súlyosbította, hogy a hűtőszekrénnyel megmagyarázhatatlan probléma volt: nem igaz, hogy nem hűtött, de a tej egy nap alatt megromlott benne, egy héten egyszer pedig egy nap alatt csontkeményre fagyott minden.
Megfogalmaztam a mondókámat, tárcsáztam, és – mivel Murphyvel hihetetlen jó viszonyban vagyunk – egy morcos telefonos lányra találtam a vonal túlsó végén. Kérdezem, hogy hozzájuk kell-e telefonálni garanciaügyben, mire kapom is az arrogáns választ, ha náluk vásároltam, és ezt a számot adták meg, akkor miért kérdezek hülyeségeket? Mikor túljutottunk egy ötperces beszélgetésen, miszerint miért nem az én nevemen van a garancia, és az érdekes kérdésen, hogy milyen hűtőnk volt azelőtt, végre a lényegre térünk: mi baj van a hűtővel.
Nem hűt rendesen vágom ki magam szakszerűen. De mégis ez mit jelent? Hát, megromlik egy nap alatt az étel. Megkért, hogy saccoljam meg, hány fok lehet a hűtőben, szerintem 17-18 volt, mire azt kérdi: és mégis, ezt mivel mértem meg? Na itt hozott ki annyira a sodromból, hogy minden szégyenlősségemet félretéve kijelentsem: nem vagyok még annyira agyalágyult, hogy ne tudjam, mire jó egy hűtő, s nem telefonos segítséget kértem, hanem egy szakembert, hogy így, július közepe táján ne kelljen minden kaját kidobnom. Azóta várjuk a szakikat, s csak erősödött bennem a meggyőződés, ha nem muszáj, nem zaklatok olyan embereket a bajommal, akiket ezért fizetnek.
2009. június 30., kedd
Tüntetésformák
Nem tudom eldönteni, divatossá vagy kényszerűséggé váltak mostanra a tiltakozások különböző formái. Az emberek igénylik véleményük kinyilvánítását, hisz a demokrácia – ahogy azt jól belénk nevelték – egyik alappillére a szabad véleménynyilvánítás. S tesszük ezt különféle eszközökkel, mert a média, vagy akiknek az üzenet szól, már a fülük botját sem mozdítják egy sima felvonulás láttán.
Persze ezzel nem mondtam semmi újat, hisz a szociálpszichológia már rég foglalkozik a jelenséggel, külön tantárggyá nőtte ki magát a tömeges feltűnéskeltés. A Magyarországon tevékenykedő Kétfarkú Kutya Párt és a Negyedik Köztársaságot! elnevezésű tömörülések megmutatták, hogyan lehet tiltakozni a tiltakozás ellen.
Szervezett felvonulásaik általános tüntetés címszóval futnak, bevallásuk szerint ők azok, akik a cinizmussal és kishitűséggel szemben hisznek Magyarországban. Épp ezért a plakátok feliratait gondosan válogatják, csupa fontos mondanivalót rejtenek: „Viszket a bal bokám!”, „Mindjárt esik az eső!” S mivel általában a paródia azon alapul, hogy a megtámadott fél negatívumaiba kapaszkodva tesszük humorossá a repertoárt, egy ilyen tüntetés láttán hamar rájövünk, miért fullad kudarcba a legtöbb felvonulás.
Kovászna megyében is így gondolhatták, mikor tiltakozásképpen kikerültek a magyar vezetők leváltása után az intézmények elé a gyásztáblák, aminek úgy tűnik, hatása is van. Amennyire egyfajta gesztusnak látszott ez az intézkedés, akkora felhajtás keletkezett körülötte. Azzal kezdődött, hogy ellopták. Majd a tulajdonosok odaláncolták az oszlophoz, válaszul pedig az eredetileg olvasható: „Ebből az intézményből magyar vezetőt váltottak le”, feliratot valaki átfogalmazta, amelyben a „magyar” helyett most „hozzá nem értő” látható. S hogy mindennek teteje legyen, a pénteken elhunyt Michael Jackson fotóit helyezték el a táblán. Mert ahol nem egyértelműek a játékszabályok, s nem egy folyamat pontos lépéseit kell követni, ott kreativitásra van szükség.
Ha mindez interneten, nyílt fórumon történne, pár száz hozzászólás után már eltűnt volna a süllyesztőben a téma.
Persze ezzel nem mondtam semmi újat, hisz a szociálpszichológia már rég foglalkozik a jelenséggel, külön tantárggyá nőtte ki magát a tömeges feltűnéskeltés. A Magyarországon tevékenykedő Kétfarkú Kutya Párt és a Negyedik Köztársaságot! elnevezésű tömörülések megmutatták, hogyan lehet tiltakozni a tiltakozás ellen.
Szervezett felvonulásaik általános tüntetés címszóval futnak, bevallásuk szerint ők azok, akik a cinizmussal és kishitűséggel szemben hisznek Magyarországban. Épp ezért a plakátok feliratait gondosan válogatják, csupa fontos mondanivalót rejtenek: „Viszket a bal bokám!”, „Mindjárt esik az eső!” S mivel általában a paródia azon alapul, hogy a megtámadott fél negatívumaiba kapaszkodva tesszük humorossá a repertoárt, egy ilyen tüntetés láttán hamar rájövünk, miért fullad kudarcba a legtöbb felvonulás.
Kovászna megyében is így gondolhatták, mikor tiltakozásképpen kikerültek a magyar vezetők leváltása után az intézmények elé a gyásztáblák, aminek úgy tűnik, hatása is van. Amennyire egyfajta gesztusnak látszott ez az intézkedés, akkora felhajtás keletkezett körülötte. Azzal kezdődött, hogy ellopták. Majd a tulajdonosok odaláncolták az oszlophoz, válaszul pedig az eredetileg olvasható: „Ebből az intézményből magyar vezetőt váltottak le”, feliratot valaki átfogalmazta, amelyben a „magyar” helyett most „hozzá nem értő” látható. S hogy mindennek teteje legyen, a pénteken elhunyt Michael Jackson fotóit helyezték el a táblán. Mert ahol nem egyértelműek a játékszabályok, s nem egy folyamat pontos lépéseit kell követni, ott kreativitásra van szükség.
Ha mindez interneten, nyílt fórumon történne, pár száz hozzászólás után már eltűnt volna a süllyesztőben a téma.
2009. június 24., szerda
Igény a sokkolásra
Örök probléma marad, hogy lehet gyerekeinket távol tartani az internet vulgáris, erőszakos, esetleg sokkoló oldalaitól. Jelenleg magamat is féltem az ilyen jellegű forrásoktól, mert az ember kíváncsi, s bár nagyon jól tudja, hogy fel fogja kavarni a látnivaló, a kisördög mindig bebújik a mutatóujjba, amely pillanat alatt elnavigál a nem hétköznapi látnivalókhoz.
A minap egy képet kerestem Marilyn Monroe amerikai énekesnőről, aki 1962-ben, rejtélyes körülmények között hunyt el. A kereső rögtön kidobta a szebbnél szebb művészi alkotásokat, nekem mégis egy olyan fotón akadt meg a szemem, ami kicsit homályos, felismerhetetlen arcú nőt ábrázol.
Megnéztem a honlap nevét, rákattintok, de bár ne tettem volna. A web-oldal fényképei a hírességek elhalálozása után készültek. Bárki által megtekinthető az elhunyt kedvenc semmi cenzúra, semmi figyelmeztetés. Különféle kategóriák voltak: lehetett csak „sima” nyitott koporsós képeket nézni, de voltak ott boncolás előtti és utáni képek is.
A napokban pedig szinte minden oldal azzal a videóval volt tele, amit a teheráni utcai tüntetésen készítettek, a szemfüles kamerás egy lány halálát „örökítette meg”. Eszembe jut egy film, aminek alaptörténete arról szólt, hogy a gyilkos egy honlapra irányította azt a kamerát, ami áldozata halálát rögzítette. Minél magasabb volt a nézettség, annál közelebb volt az áldozat a halálhoz.
Miután megnéztem, kíváncsiságból beírtam a böngészőbe a filmben említett honlap címét. Egy villogó figyelmeztetés jelent meg, ami tudatta velem, ha továbblépek, embertársaim életével játszom. Nem töröltem, tovább kattintottam, szerencsére csak egy elszomorító statisztika villant a szemem elé. Jó néhány millión túl volt a kattintásokat mérő számláló.
Mi, internetezők, szörfölők, kíváncsiskodók, szenzációhajhászok tartjuk életben az ilyen és ehhez hasonló oldalakat, csakis magunknak köszönhetjük, hogy létezik ilyen, sőt kíváncsiskodásunk révén a nyilvánvaló igény üzenetét küldjük a hozzánk hasonló beteg embereknek, akik megkönnyítik a brutalitások közötti turkálást.
A minap egy képet kerestem Marilyn Monroe amerikai énekesnőről, aki 1962-ben, rejtélyes körülmények között hunyt el. A kereső rögtön kidobta a szebbnél szebb művészi alkotásokat, nekem mégis egy olyan fotón akadt meg a szemem, ami kicsit homályos, felismerhetetlen arcú nőt ábrázol.
Megnéztem a honlap nevét, rákattintok, de bár ne tettem volna. A web-oldal fényképei a hírességek elhalálozása után készültek. Bárki által megtekinthető az elhunyt kedvenc semmi cenzúra, semmi figyelmeztetés. Különféle kategóriák voltak: lehetett csak „sima” nyitott koporsós képeket nézni, de voltak ott boncolás előtti és utáni képek is.
A napokban pedig szinte minden oldal azzal a videóval volt tele, amit a teheráni utcai tüntetésen készítettek, a szemfüles kamerás egy lány halálát „örökítette meg”. Eszembe jut egy film, aminek alaptörténete arról szólt, hogy a gyilkos egy honlapra irányította azt a kamerát, ami áldozata halálát rögzítette. Minél magasabb volt a nézettség, annál közelebb volt az áldozat a halálhoz.
Miután megnéztem, kíváncsiságból beírtam a böngészőbe a filmben említett honlap címét. Egy villogó figyelmeztetés jelent meg, ami tudatta velem, ha továbblépek, embertársaim életével játszom. Nem töröltem, tovább kattintottam, szerencsére csak egy elszomorító statisztika villant a szemem elé. Jó néhány millión túl volt a kattintásokat mérő számláló.
Mi, internetezők, szörfölők, kíváncsiskodók, szenzációhajhászok tartjuk életben az ilyen és ehhez hasonló oldalakat, csakis magunknak köszönhetjük, hogy létezik ilyen, sőt kíváncsiskodásunk révén a nyilvánvaló igény üzenetét küldjük a hozzánk hasonló beteg embereknek, akik megkönnyítik a brutalitások közötti turkálást.
2009. június 17., szerda
Diákrémálom
Az oktatásügyi minisztérium szakértői felmérést készítettek az általános és középiskolás diákokról, s a statisztikákból arra a következtetésre jutottak, hogy nem az óraszámokat kellene csökkenteni, hanem a tanítási napokat kibővíteni. Egyszóval beteljesíteni minden diák rémálmát: iskolába járást szombaton.
S mindezt azért, hogy megakadályozzák az óráról való lógásokat, s csökkentsék a diákok megterhelését. Van egy németországi ismerősöm, aki elmesélte, az ő gyerekei mindennap 5 órára érkeznek haza. Az ottani rendszer úgy működik, hogy tanítás után a gyerekek ebédelnek, aztán az iskolában folytatják a felkészülést másnapra.
Sokkal könnyebb lehet, ha az a tanuló öt órakor úgy megy haza, hogy tudja: nyugodtan bevághatja iskolatáskáját a sarokba, mert másnap reggel nyolcig nem kell semmilyen tudományt az agyába préselnie. Nem kell telefonálnia naphosszat, osztálytársaival egyeztetve, mit is kell holnapra tanulni, az okostojást meg áthívni, segítsen megoldani a matekházit. Az iskolában töltött délutáni órákat nevelők felügyeletével töltik, akik segítséget nyújthatnak, ha elakad a lurkó a gyökvonásnál.
A felmérésből kiderül, hogy minden gyerekre 22 hiányzás jut egy félévben, aminek fele igazolatlan. A diákok nagy része szerint a hiányzások betegség vagy családi problémák miatt vannak, néhányuk azonban fáradtságra is hivatkozik, vagy bevallja, nem készült az órára, s így rossz jegy helyett az igazolatlant választotta. A szombaton való iskolába járás ezért szerintem nemhogy csökkenteni, inkább növelni fogja az órákról való távolmaradást. És mi van azokkal a diákokkal, akik bennlakásban élnek, s csak hétvégén van lehetőségük hazamenni?
S mennyire oldaná a gyerekek terhelését az, hogy a két szabadnapból egyet még elvesznek?
Nézzen magába minden véndiák, ahogy én is, s gondolja át, hányszor lógott végkimerültség miatt, pedig szíve szerint maradt volna órán, de érezte, ma még a János Vitéz első szakaszát sem tudná felmondani.
Gondolják végig a szülők is: milyen szívvel teszik ki gyerkőcüket az ajtón szombat reggel háromnegyed nyolckor, miközben gondolatban hálát adnak a fennvalónak, hogy nem kell munkába menniük.
S mindezt azért, hogy megakadályozzák az óráról való lógásokat, s csökkentsék a diákok megterhelését. Van egy németországi ismerősöm, aki elmesélte, az ő gyerekei mindennap 5 órára érkeznek haza. Az ottani rendszer úgy működik, hogy tanítás után a gyerekek ebédelnek, aztán az iskolában folytatják a felkészülést másnapra.
Sokkal könnyebb lehet, ha az a tanuló öt órakor úgy megy haza, hogy tudja: nyugodtan bevághatja iskolatáskáját a sarokba, mert másnap reggel nyolcig nem kell semmilyen tudományt az agyába préselnie. Nem kell telefonálnia naphosszat, osztálytársaival egyeztetve, mit is kell holnapra tanulni, az okostojást meg áthívni, segítsen megoldani a matekházit. Az iskolában töltött délutáni órákat nevelők felügyeletével töltik, akik segítséget nyújthatnak, ha elakad a lurkó a gyökvonásnál.
A felmérésből kiderül, hogy minden gyerekre 22 hiányzás jut egy félévben, aminek fele igazolatlan. A diákok nagy része szerint a hiányzások betegség vagy családi problémák miatt vannak, néhányuk azonban fáradtságra is hivatkozik, vagy bevallja, nem készült az órára, s így rossz jegy helyett az igazolatlant választotta. A szombaton való iskolába járás ezért szerintem nemhogy csökkenteni, inkább növelni fogja az órákról való távolmaradást. És mi van azokkal a diákokkal, akik bennlakásban élnek, s csak hétvégén van lehetőségük hazamenni?
S mennyire oldaná a gyerekek terhelését az, hogy a két szabadnapból egyet még elvesznek?
Nézzen magába minden véndiák, ahogy én is, s gondolja át, hányszor lógott végkimerültség miatt, pedig szíve szerint maradt volna órán, de érezte, ma még a János Vitéz első szakaszát sem tudná felmondani.
Gondolják végig a szülők is: milyen szívvel teszik ki gyerkőcüket az ajtón szombat reggel háromnegyed nyolckor, miközben gondolatban hálát adnak a fennvalónak, hogy nem kell munkába menniük.
2009. június 9., kedd
Minimalista költözés
Van egy időszak az életben, amikor az ember eljátssza, hogy felnőtt, olyan döntéseket hoz, ami éppen csak súrolja a kivitelezésre való képességét. Így van ez akkor is, mikor költözni készül/kényszerül a szebb jövő érdekében, ennek kivitelezéséhez azonban csak a két lakás adott, meg egy hét délutánjai. Mellékesen ez sem kis eredmény, azt hiszem, nem kell különösebb jelzőket hozzáfűznöm az albérletkeresés folyamatához.
Mikor már túlélőnk mindent felborított a lakásban, s rájön, hogy csak két utazótáskája van, meg egy rafiazacskó, végső elkeseredésében eszébe jutnak a barátok. Meg lehet ezt oldani, nem probléma, három ember, három hátizsák, két utazótáska naponta, s meg is van oldva. Na össze is jön, de a költözésinfláció következtében csak két nap, két ember s három utazótáska vonul végig a városon busszal, a hétköznapi dolgokhoz szokott utasok nagy csodálkozására.
Újabb kesergés, hisz ezek még csak a ruhák voltak, a cipők meg a télikabátok. Mi lesz a bútorokkal, a számítógéppel, a befőttesüvegekkel, a vaslábú asztallal? Jön a felmentő hadsereg. Jó ismerős, jó régi Dacia, de van neki tetőcsomagtartója. Felkerül rá három matrac, két vaságybetét, négy nagy táska, szekrény, két számítógép, monitorok, s a kocsiba három ember.
Nyekken egyet az autó, pereg még egy kicsi rozsda, koppan a kipufogó, elindul a mutáns jármű, az embernek pedig gombóc nő a torkába, ha meghallja a motor kínlódását. Mindez lezajlik kétszer este kilenctől éjfélig. Költöztetők dolgukat elvégezvén hazatérnek, valami vacsora után néznek, majd vetett ágyba fekszenek.
De mi lesz a felnőttesdit játszó költözéstúlélőkkel? Leülnek harminc centi üres helyre, pityeregnek kicsit, mert nem tudnak bemenni a másik szobába. Majd utolsó erejükkel ösvényt vágnak a tányérok, ruhák és cipők között, s diadalittasan húzzák ki a kupacból a paplant meg a párnát. A következő napok forgatókönyve pedig: reggelente újabb dilemmában munkába menő tiszta, nem gyűrött ruhának tűnő göncöket kaparásznak elé, délután pedig nekilátnak a végtelennek tűnő pakolásnak.
Egy-két hét alatt azonban kiheverik, örvendenek az új, jobb, nagyobb, világosabb, de ugyanolyan drága albérletnek, s már kezdik elfelejteni a költözési tortúrát, minek nyoma csak a számítógépből eredő időnkénti sípolásban él már.
Mikor már túlélőnk mindent felborított a lakásban, s rájön, hogy csak két utazótáskája van, meg egy rafiazacskó, végső elkeseredésében eszébe jutnak a barátok. Meg lehet ezt oldani, nem probléma, három ember, három hátizsák, két utazótáska naponta, s meg is van oldva. Na össze is jön, de a költözésinfláció következtében csak két nap, két ember s három utazótáska vonul végig a városon busszal, a hétköznapi dolgokhoz szokott utasok nagy csodálkozására.
Újabb kesergés, hisz ezek még csak a ruhák voltak, a cipők meg a télikabátok. Mi lesz a bútorokkal, a számítógéppel, a befőttesüvegekkel, a vaslábú asztallal? Jön a felmentő hadsereg. Jó ismerős, jó régi Dacia, de van neki tetőcsomagtartója. Felkerül rá három matrac, két vaságybetét, négy nagy táska, szekrény, két számítógép, monitorok, s a kocsiba három ember.
Nyekken egyet az autó, pereg még egy kicsi rozsda, koppan a kipufogó, elindul a mutáns jármű, az embernek pedig gombóc nő a torkába, ha meghallja a motor kínlódását. Mindez lezajlik kétszer este kilenctől éjfélig. Költöztetők dolgukat elvégezvén hazatérnek, valami vacsora után néznek, majd vetett ágyba fekszenek.
De mi lesz a felnőttesdit játszó költözéstúlélőkkel? Leülnek harminc centi üres helyre, pityeregnek kicsit, mert nem tudnak bemenni a másik szobába. Majd utolsó erejükkel ösvényt vágnak a tányérok, ruhák és cipők között, s diadalittasan húzzák ki a kupacból a paplant meg a párnát. A következő napok forgatókönyve pedig: reggelente újabb dilemmában munkába menő tiszta, nem gyűrött ruhának tűnő göncöket kaparásznak elé, délután pedig nekilátnak a végtelennek tűnő pakolásnak.
Egy-két hét alatt azonban kiheverik, örvendenek az új, jobb, nagyobb, világosabb, de ugyanolyan drága albérletnek, s már kezdik elfelejteni a költözési tortúrát, minek nyoma csak a számítógépből eredő időnkénti sípolásban él már.
2009. május 28., csütörtök
Megkülönböztetve
Már régen elkezdtem játszadozni a gondolattal, ha nem lennének egyre gyorsabb közlekedési eszközök, nem küszködnénk olyan nehézségekkel, mint a távkapcsolat fenntartása, nem telepedne külföldre rengeteg ember, a többség otthon, saját környezetében élne. Persze ez sem jó, a világlátott ember tapasztaltabb, okosabb, tanultabb. Többé-kevésbé sikerült leküzdenünk a távolság adta akadályokat, igénybe vesszük a rendelkezésünkre álló járműveket, sőt a prioritás most már A-ból B-be minél hamarabb eljutni.
Csakhogy nem mindegy, honnan hová szeretnénk. Vannak elszigeteltnek számító helyek, amerre jó esetben egy-egy lehetőség kínálkozik. Így van ez Erdővidékkel is. Aki saját autóját veszi igénybe, könnyű helyzete van, bár ez sem jár kis kockázattal.
Mire nagy nehezen felújítják azt a pár kilométer utat, elkezdik letenni a vízvezetéket, ami a teljes útburkolat feltörésével jár. Nem gond, egy év alatt befejezik, még egy év alatt újraaszfaltozzák az utat, aztán eszükbe jut kiépíteni a csatornázást.
Akinek nincs saját járműve, kénytelen menetrendeket böngészni, jegyárakat számolni, időpontot egyeztetni. Hogyha valaki Kolozsvárról Erdővidékre utazna és bevállalós, csakis stoppal menjen. Hazáig nem viszik, de legalább Kovászna megye határát eléri.
Ha nem, van más lehetőség is. Mikrobusz, busz, vonat. Egy kivételével mindegyik Brassóig viszi az Erdővidékre vágyót. Onnan ki mivel éri: jóindulatú rokonok, busz, naponta egyszer, stop, régebben még volt bányászokat szállító kocsi is, most már csak tejesautóra lehet számítani fejés után.
Van egy gyorsvonat, az egyetlen kivétel, ami sok éven át nem állt meg ugyan Erdővidék határában, de valamelyik szenátor kilobbizta, mikor gyereke kolozsvári egyetemista lett, hogy álljon meg a Szatmár–Bukarest gyors Ágostonfalván. A kalauzok országszerte ismerik ezt a kis falut, mert ez az egyetlen hely, ahol nem nyomtatott jegyet adnak a gyorsvonatra.
Tavaly még a jól megszokott barna kartonpapírkát adták, idénre már ők is modernizálódtak. Amikor a szobányi váróteremmel egybekötött irodában jegyet kértem Kolozsvárig, az eladó kinyitott egy nyugtatömböt.
A kis lapocskát aztán annyira teleírta, hogy majdnem lekéstem a vonatot. S mindezt két példányban kaptam meg, hogy biztos legyen. A fülkében velem utazók csodájára jártak, én meg a betanult világnézet szerint büszkén mutogattam: ha le is vagyunk maradva, de lám, ebben is különbözünk tőletek.
Csakhogy nem mindegy, honnan hová szeretnénk. Vannak elszigeteltnek számító helyek, amerre jó esetben egy-egy lehetőség kínálkozik. Így van ez Erdővidékkel is. Aki saját autóját veszi igénybe, könnyű helyzete van, bár ez sem jár kis kockázattal.
Mire nagy nehezen felújítják azt a pár kilométer utat, elkezdik letenni a vízvezetéket, ami a teljes útburkolat feltörésével jár. Nem gond, egy év alatt befejezik, még egy év alatt újraaszfaltozzák az utat, aztán eszükbe jut kiépíteni a csatornázást.
Akinek nincs saját járműve, kénytelen menetrendeket böngészni, jegyárakat számolni, időpontot egyeztetni. Hogyha valaki Kolozsvárról Erdővidékre utazna és bevállalós, csakis stoppal menjen. Hazáig nem viszik, de legalább Kovászna megye határát eléri.
Ha nem, van más lehetőség is. Mikrobusz, busz, vonat. Egy kivételével mindegyik Brassóig viszi az Erdővidékre vágyót. Onnan ki mivel éri: jóindulatú rokonok, busz, naponta egyszer, stop, régebben még volt bányászokat szállító kocsi is, most már csak tejesautóra lehet számítani fejés után.
Van egy gyorsvonat, az egyetlen kivétel, ami sok éven át nem állt meg ugyan Erdővidék határában, de valamelyik szenátor kilobbizta, mikor gyereke kolozsvári egyetemista lett, hogy álljon meg a Szatmár–Bukarest gyors Ágostonfalván. A kalauzok országszerte ismerik ezt a kis falut, mert ez az egyetlen hely, ahol nem nyomtatott jegyet adnak a gyorsvonatra.
Tavaly még a jól megszokott barna kartonpapírkát adták, idénre már ők is modernizálódtak. Amikor a szobányi váróteremmel egybekötött irodában jegyet kértem Kolozsvárig, az eladó kinyitott egy nyugtatömböt.
A kis lapocskát aztán annyira teleírta, hogy majdnem lekéstem a vonatot. S mindezt két példányban kaptam meg, hogy biztos legyen. A fülkében velem utazók csodájára jártak, én meg a betanult világnézet szerint büszkén mutogattam: ha le is vagyunk maradva, de lám, ebben is különbözünk tőletek.
2009. május 20., szerda
Megszínesedett Tankcsapda
Néhányunk számára nagy bulinak ígérkező esemény zajlott hétvégén Kolozsváron: fellépett a Tankcsapda és a Zanzibar a sportcsarnokban. Őszintén kíváncsi voltam, kiket vonz ez a rendezvény, hisz eddig csak a Félsziget Fesztiválon láttam őket, ahol a közönség nem kizárólag e két koncert kedvéért volt jelen.
A szervezők négyezer emberre számítottak, azonban ennek felével számolhattak utólag. Szerintük azért van ez, mert a Tankcsapdára a fiatalok voltak kíváncsiak, a középiskolások, akiknek vagy pénzük nincs jegyre, vagy a szülők nem engedik el. Nos, én egypár fiatalembert látva, elgondolkoztam, vajon hogy engedték el őket.
A legkisebb méretű bandás póló is a térdükig lógott, de annál büszkébben hirdették, ki a kedvenc együttesük. Aztán jelen voltak az ősrockerek, kötelező hosszú haj, bőrnadrág, szintén bandás póló, de véletlenül sem a Tankcsapda, hanem valami durvább, nagyobb külföldi zenekar. Ez az egyértelmű üzenet, hogy nekem ez túl gyenge, de jobb híján meghallgatom.
Aztán ott volt a masszív réteg, azok az egyetemisták, akik minden jelentősebb rendezvényen részt vesznek, mert jó bandázni. Őket onnan lehetett felismerni, hogy a Zanzibar-koncert alatt az előtérben egymásután énekelték a diáknapokról fennmaradt csapathimnuszokat. Képviseltette magát a 40+ is, ők nagy valószínűséggel elemis gyereküket kísérték el, nehogy bajuk essen, na meg ők is kedvelték azért ezt a zenét. A Zanzibar zenéje odavonzotta a rózsaszín csajokat, a kigyúrt, zselés hajú pasasokkal. Egyszóval teljes volt a stílus- és korosztálykáosz.
Az idén húsz éve fennálló Tankcsapda számíthatott erre a közönségre, hisz kizárólag az ismert számait játszotta, önreklám nélkül. A nézőtéren a táncok pont annyira különböztek, mint a stílusok: egy csapat pogózó, derékig levetkőzött banda mellett rövid szoknyás lányok ingatták a fejüket.
Teljesen megdöntötte ez a koncert a Tankcsapdáról kialakult elképzelésem. Tudtam, hogy kezd népszerű, rádióban hallható zenévé válni, de biztos voltam benne, hogy energiát és pénzt még mindig csak a fanatikusok szánnak rá. Talán a Zanzibar miatt voltak nem odaillő emberkék, vagy lehet, hogy bemegyünk egy csini-tini szobájába, és ő Tankcsapdát fog hallgatni? E kettő még mindig nem fér össze az én fejemben, ami biztos, hogy a bandáról kiforrott képem már nem olyan fekete, nem olyan mocskos, nem olyan vad, nem olyan jó.
A szervezők négyezer emberre számítottak, azonban ennek felével számolhattak utólag. Szerintük azért van ez, mert a Tankcsapdára a fiatalok voltak kíváncsiak, a középiskolások, akiknek vagy pénzük nincs jegyre, vagy a szülők nem engedik el. Nos, én egypár fiatalembert látva, elgondolkoztam, vajon hogy engedték el őket.
A legkisebb méretű bandás póló is a térdükig lógott, de annál büszkébben hirdették, ki a kedvenc együttesük. Aztán jelen voltak az ősrockerek, kötelező hosszú haj, bőrnadrág, szintén bandás póló, de véletlenül sem a Tankcsapda, hanem valami durvább, nagyobb külföldi zenekar. Ez az egyértelmű üzenet, hogy nekem ez túl gyenge, de jobb híján meghallgatom.
Aztán ott volt a masszív réteg, azok az egyetemisták, akik minden jelentősebb rendezvényen részt vesznek, mert jó bandázni. Őket onnan lehetett felismerni, hogy a Zanzibar-koncert alatt az előtérben egymásután énekelték a diáknapokról fennmaradt csapathimnuszokat. Képviseltette magát a 40+ is, ők nagy valószínűséggel elemis gyereküket kísérték el, nehogy bajuk essen, na meg ők is kedvelték azért ezt a zenét. A Zanzibar zenéje odavonzotta a rózsaszín csajokat, a kigyúrt, zselés hajú pasasokkal. Egyszóval teljes volt a stílus- és korosztálykáosz.
Az idén húsz éve fennálló Tankcsapda számíthatott erre a közönségre, hisz kizárólag az ismert számait játszotta, önreklám nélkül. A nézőtéren a táncok pont annyira különböztek, mint a stílusok: egy csapat pogózó, derékig levetkőzött banda mellett rövid szoknyás lányok ingatták a fejüket.
Teljesen megdöntötte ez a koncert a Tankcsapdáról kialakult elképzelésem. Tudtam, hogy kezd népszerű, rádióban hallható zenévé válni, de biztos voltam benne, hogy energiát és pénzt még mindig csak a fanatikusok szánnak rá. Talán a Zanzibar miatt voltak nem odaillő emberkék, vagy lehet, hogy bemegyünk egy csini-tini szobájába, és ő Tankcsapdát fog hallgatni? E kettő még mindig nem fér össze az én fejemben, ami biztos, hogy a bandáról kiforrott képem már nem olyan fekete, nem olyan mocskos, nem olyan vad, nem olyan jó.
2009. május 13., szerda
Moziban holnap, fájlmegosztón ma
Folytatódik a harc az illegális letöltések és szerzői jogvédelem alatt álló művek sokszorosítása ellen. Ezúttal hat hollywoodi filmstúdió a Real-DVD-t perelte be, mert az lehetővé teszi, hogy bárki képfájlt készíthessen DVD-filmjeiről, és azokat saját gépén tárolja.
Kényes téma, a vélemények megoszlanak, van, aki rögtön felkötné az illegálisan letöltőket, van, aki kifejezetten jónak találja, hogy hétköznapi ember számára is elérhető így a filmek, zenék széles skálája. Tény azonban, hogy a film- és zeneipar komoly veszteségről számol be évről évre.
De ha jobban belegondolunk, nem csak őket érinti ez a téma. Ott vannak az on-line újságok, amelyek sokféle próbálkozás után sem tudják meggátolni, hogy egyes anyagokat hivatkozás nélkül átvegyenek más oldalak. Ha hivatkozással veszik át, az is veszteség az adott lapnak, mert az érdeklődő olvasó nem az ő honlapján tölti az értékes időt.
A fotósok sem maradnak ki a sorból, egy-egy jól sikerült kép percek alatt elterjed a világhálón az egyre tökéletesebben működő keresőmotorok segítségével. Segít, ha a fotós saját készítésű logójával látja el az alkotást, de ezzel is több probléma van: ha alig látható, könnyen kivágják a kép sarkából, ha szembetűnőbb helyen van, elveszti a kép az esztétikáját. Egy jó beköpésből pillanatok alatt frappáns idézet lesz, amit rögtön húsz tini tesz ki a blogjára mottóként. Tehát joggal mondhatjuk, hogy semmi sincs biztonságban.
Igaz, hogy anyagi veszteség szempontjából tényleg a film- és zeneipar húzza a rövidebbet. Én azt gondolom, beperelhetnek bármennyi DVD-készítőt, lecsukhatnak akárhány torrentoldal-üzemeltetőt, ez a jelenség nem fog eltűnni, a megosztók, a letöltők mindig megtalálják a módját a törvényes eljárások megszegésének.
Ehelyett inkább abban kellene gondolkozniuk, hogy ne tömegfilmeket gyártsanak, hanem olyan alkotásokat, amire azt mondhatja az átlagember: igen, ezért megéri fizetni. Egy igazi rajongónak minden lemeze megvan kedvenc együttesétől eredetiben, egy igazi filmszerető úgysem fogja csak kamerás mozifelvételről megnézni a kedvenc rendezője legújabb filmjét. Aki meg most nem jár az egyébként nem olcsó moziba, az akkor sem fog, ha nem áll majd rendelkezésére a fájl-letöltés.
Kényes téma, a vélemények megoszlanak, van, aki rögtön felkötné az illegálisan letöltőket, van, aki kifejezetten jónak találja, hogy hétköznapi ember számára is elérhető így a filmek, zenék széles skálája. Tény azonban, hogy a film- és zeneipar komoly veszteségről számol be évről évre.
De ha jobban belegondolunk, nem csak őket érinti ez a téma. Ott vannak az on-line újságok, amelyek sokféle próbálkozás után sem tudják meggátolni, hogy egyes anyagokat hivatkozás nélkül átvegyenek más oldalak. Ha hivatkozással veszik át, az is veszteség az adott lapnak, mert az érdeklődő olvasó nem az ő honlapján tölti az értékes időt.
A fotósok sem maradnak ki a sorból, egy-egy jól sikerült kép percek alatt elterjed a világhálón az egyre tökéletesebben működő keresőmotorok segítségével. Segít, ha a fotós saját készítésű logójával látja el az alkotást, de ezzel is több probléma van: ha alig látható, könnyen kivágják a kép sarkából, ha szembetűnőbb helyen van, elveszti a kép az esztétikáját. Egy jó beköpésből pillanatok alatt frappáns idézet lesz, amit rögtön húsz tini tesz ki a blogjára mottóként. Tehát joggal mondhatjuk, hogy semmi sincs biztonságban.
Igaz, hogy anyagi veszteség szempontjából tényleg a film- és zeneipar húzza a rövidebbet. Én azt gondolom, beperelhetnek bármennyi DVD-készítőt, lecsukhatnak akárhány torrentoldal-üzemeltetőt, ez a jelenség nem fog eltűnni, a megosztók, a letöltők mindig megtalálják a módját a törvényes eljárások megszegésének.
Ehelyett inkább abban kellene gondolkozniuk, hogy ne tömegfilmeket gyártsanak, hanem olyan alkotásokat, amire azt mondhatja az átlagember: igen, ezért megéri fizetni. Egy igazi rajongónak minden lemeze megvan kedvenc együttesétől eredetiben, egy igazi filmszerető úgysem fogja csak kamerás mozifelvételről megnézni a kedvenc rendezője legújabb filmjét. Aki meg most nem jár az egyébként nem olcsó moziba, az akkor sem fog, ha nem áll majd rendelkezésére a fájl-letöltés.
2009. május 6., szerda
Diszkrimináló iskola
Bár nem telt el sok idő azóta, hogy kijártam az életre nevelő tizenkét osztályt, még megízlelhettem azon pedagógusi módszereket, amelyek eltángálással tanítottak. Igaz, csak elemiben, de nálunk is jelen volt a rendetlen nebulót gyógyító botdoktor, aki pontosan tudhatta a szorzótáblát, mert – ha mi nem tudtuk az eredményt – annyi koppintást kapott tőle a nehéz felfogású kobakunk, amennyi a helyes eredmény volt.
A házi készítésű táblatörlők sem mentettek meg a fenekestől, amikor a „fogd meg a cipőd orrát” varázsszóra kreatív osztálytársam hátsó fele feltűnően kidülledt, és a botdoktor suhintásakor tömör krétaport lövellt a levegőbe.
Később úgy éreztük, imánk meghallgatásra talált, beléptünk a napjainkra már divattá vált kicsi iskola, kicsi sztrájk tanítási rendszerbe. Sajnos ez nem tartott sokáig, olyan „normálisan” kellett befejeznünk a líceumot. Bocsánat, középiskolát. Vagyis gimnáziumot. Pontosabban mostanra már főgimnázium az én volt iskolám.
Amikor nővérem kijelentette, hogy diszkrimináció ez a fejlődés, mert ő is szeretett volna összeütközős kocsiba ülni, mikor még belefért, elgondolkodtam, hogy én pedig az iskolát tartom diszkriminálónak, ha már ilyen népszerű ez is. Bár a mi időnkben is gyakrabban váltogatták a tanügyminisztert és a tanrendet, mint mi a tornaszerkónkat, annyira sem voltak képesek, hogy egy tisztességesen felháborító ötlettel álljanak elő, ami miatt kivonulhatunk az utcára.
Pedig milyen jól elüthettük volna a közgázórákat banner készítésével, fontosnak tartottuk volna kifejteni a véleményünket és felháborodásunkat fizikaórán, lehetőleg úgy, hogy a matekból is egy kicsit lecsípjünk, suligyűlést hívtunk volna össze naponta kétszer, és a kapusszolgálatot kettő helyett négy diák végezte volna, nehogy ráadásul valamelyik osztálytársunk beálljon ámokfutónak, s lelövöldözze a diáktanács elnökét.
A sulirádióból minden szünetben a „Föl, föl vitézek a csatára!” kezdetű dal hangzott volna el. Milyen büszkék lettek volna rám a rokonok, látva, hogy felvonulunk az utcákon, kiköveteljük, megvédjük, kiharcoljuk a jogainkat.
De így? Egy-két unalmas sztrájk, semmi piszkálás, semmi felháborodás. Úgy kellett elvégeznem az iskolát, hogy legfőbb feladatom a tanulás volt. Hát élet az ilyen?
A házi készítésű táblatörlők sem mentettek meg a fenekestől, amikor a „fogd meg a cipőd orrát” varázsszóra kreatív osztálytársam hátsó fele feltűnően kidülledt, és a botdoktor suhintásakor tömör krétaport lövellt a levegőbe.
Később úgy éreztük, imánk meghallgatásra talált, beléptünk a napjainkra már divattá vált kicsi iskola, kicsi sztrájk tanítási rendszerbe. Sajnos ez nem tartott sokáig, olyan „normálisan” kellett befejeznünk a líceumot. Bocsánat, középiskolát. Vagyis gimnáziumot. Pontosabban mostanra már főgimnázium az én volt iskolám.
Amikor nővérem kijelentette, hogy diszkrimináció ez a fejlődés, mert ő is szeretett volna összeütközős kocsiba ülni, mikor még belefért, elgondolkodtam, hogy én pedig az iskolát tartom diszkriminálónak, ha már ilyen népszerű ez is. Bár a mi időnkben is gyakrabban váltogatták a tanügyminisztert és a tanrendet, mint mi a tornaszerkónkat, annyira sem voltak képesek, hogy egy tisztességesen felháborító ötlettel álljanak elő, ami miatt kivonulhatunk az utcára.
Pedig milyen jól elüthettük volna a közgázórákat banner készítésével, fontosnak tartottuk volna kifejteni a véleményünket és felháborodásunkat fizikaórán, lehetőleg úgy, hogy a matekból is egy kicsit lecsípjünk, suligyűlést hívtunk volna össze naponta kétszer, és a kapusszolgálatot kettő helyett négy diák végezte volna, nehogy ráadásul valamelyik osztálytársunk beálljon ámokfutónak, s lelövöldözze a diáktanács elnökét.
A sulirádióból minden szünetben a „Föl, föl vitézek a csatára!” kezdetű dal hangzott volna el. Milyen büszkék lettek volna rám a rokonok, látva, hogy felvonulunk az utcákon, kiköveteljük, megvédjük, kiharcoljuk a jogainkat.
De így? Egy-két unalmas sztrájk, semmi piszkálás, semmi felháborodás. Úgy kellett elvégeznem az iskolát, hogy legfőbb feladatom a tanulás volt. Hát élet az ilyen?
2009. április 27., hétfő
Sötét folt a zöldben
Párszor már megfogadtuk, hogy Kolozsvár környékére semmiképp nem megyünk kirándulni ünnepnapokon, mert ilyenkor több ember van a zöldben, mint a város utcáin. A napsütés és a tavaszi levegő azonban most is módosította szilárd elhatározásunkat, magabiztosan indultunk el a Cérnaforrás felé, reménykedve, hogy a kirándulók lusták odáig kimászni.
A tisztáson fából készített padok és asztalok azonban már foglaltak voltak – legnagyobb meglepetésünkre egy nyugdíjas társaság özönlötte el. A domb túloldalán leereszkedtünk a Szent János-kúthoz, amelynek közelében a kommunizmus idejéből fennmaradt, betonból épített padok és asztalok vannak. Jobb híján ide telepedtünk le, bár lesújtó volt körülöttünk a látvány.
A padok körül feszítettek a pirosra festett szemetesládák, de nyilvánvalóan csak dísznek voltak ott, mert meglátásom szerint talán egyszer sem ürítették ki őket. Ennek ellenére az arra járók előszeretettel töltötték meg körülöttük a helyet, s nyugodt lelkiismerettel távoztak, hogy bizony ők nem szennyezték az erdőt.
Hamar szertefoszlott jókedvünk, a szemét körülöttünk, a megtépázott erdő látványa – ahol rengeteg fát kivágtak, ágakat törtek, fatörzseket hántottak és szemetet hagytak maguk után –, a patakban békésen úszkáló palackok annyira lelomboztak, hogy tőlünk is csak egy kártyaparti tellett. Körülöttünk „csak” öt család tartózkodott, autóval érkeztek, műanyag székeket, asztalokat hoztak, meg mindenféle kelléket, nehogy majd hozzá kelljen érniük egy faághoz, hogy nyársat készítsenek belőle.
A hazafelé vezető út volt igazán tanulságos: ahol be lehetett hajtani a zöldbe, üvöltött az autóból az intelligens zene, szagok terjengtek, az emberek furcsa hangokat adtak ki, levetkőztek, fociztak, ordítottak és a legfőbb szórakozásuk az volt, ha átszólhattak a szomszédnak. S közben az én fantáziám szerint azon morfondíroztak, miért nincs itt villany vagy internet.
Átfutott az agyamon, hogy ezekhez a műveletekhez nem kell idáig jönni, mi lenne mondjuk, ha a parkolók helyett ilyen zöldövezeteket alakítanának ki, kempingező helyeket, a jó munkásember pedig vasárnap kiveszi a flekkent a fagyasztóból, lemegy a tömbház elé, megsüti, megeszi, és közben igazi szomszédját idegesítheti a strandlabdával. Mindenkinek jó lenne, de főleg Szent János-kútjának.
A tisztáson fából készített padok és asztalok azonban már foglaltak voltak – legnagyobb meglepetésünkre egy nyugdíjas társaság özönlötte el. A domb túloldalán leereszkedtünk a Szent János-kúthoz, amelynek közelében a kommunizmus idejéből fennmaradt, betonból épített padok és asztalok vannak. Jobb híján ide telepedtünk le, bár lesújtó volt körülöttünk a látvány.
A padok körül feszítettek a pirosra festett szemetesládák, de nyilvánvalóan csak dísznek voltak ott, mert meglátásom szerint talán egyszer sem ürítették ki őket. Ennek ellenére az arra járók előszeretettel töltötték meg körülöttük a helyet, s nyugodt lelkiismerettel távoztak, hogy bizony ők nem szennyezték az erdőt.
Hamar szertefoszlott jókedvünk, a szemét körülöttünk, a megtépázott erdő látványa – ahol rengeteg fát kivágtak, ágakat törtek, fatörzseket hántottak és szemetet hagytak maguk után –, a patakban békésen úszkáló palackok annyira lelomboztak, hogy tőlünk is csak egy kártyaparti tellett. Körülöttünk „csak” öt család tartózkodott, autóval érkeztek, műanyag székeket, asztalokat hoztak, meg mindenféle kelléket, nehogy majd hozzá kelljen érniük egy faághoz, hogy nyársat készítsenek belőle.
A hazafelé vezető út volt igazán tanulságos: ahol be lehetett hajtani a zöldbe, üvöltött az autóból az intelligens zene, szagok terjengtek, az emberek furcsa hangokat adtak ki, levetkőztek, fociztak, ordítottak és a legfőbb szórakozásuk az volt, ha átszólhattak a szomszédnak. S közben az én fantáziám szerint azon morfondíroztak, miért nincs itt villany vagy internet.
Átfutott az agyamon, hogy ezekhez a műveletekhez nem kell idáig jönni, mi lenne mondjuk, ha a parkolók helyett ilyen zöldövezeteket alakítanának ki, kempingező helyeket, a jó munkásember pedig vasárnap kiveszi a flekkent a fagyasztóból, lemegy a tömbház elé, megsüti, megeszi, és közben igazi szomszédját idegesítheti a strandlabdával. Mindenkinek jó lenne, de főleg Szent János-kútjának.
2009. április 6., hétfő
Alternatív közlekedési tanfolyamok
Nem lehet megszabadulni a tömegközlekedéssel kapcsolatos témáktól, hogy is lehetne, mikor ezt mi generáljuk. A jelenség gördülékeny lebonyolításához azonban nem elegendőek az érvényben lévő szabályok. Ma reggel, mikor az egyik sarkon térdig eláztatott egy sietős kedvében lévő mikrobusz, alternatív megoldásokon kezdtem törni a fejem.
Be lehetne vezetni mondjuk a kötelező tanfolyamokat minden 14. életévét betöltött állampolgár számára, aki egyszer is ki óhajt merészkedni az utcára. Az elméleti órákon részletes információkat kaphatnak arról, miért érdemes kikerülni a járdán ellentétes irányba közlekedő embert, és megtanulnák mi az értelme a tolerancia elnevezésű fogalomnak. A gyakorlati órák alatt a város utcáit kellene járniuk, s ezek sarkain az útra festett fehér csíkos felületen átmeniük a túloldalra.
Buszsofőr csak abból lehetne, aki az érvényben lévő feltételeket teljesítve bevállalja a gyakorlati vizsgát is. Igazán nem nehéz, egy napot kell eltöltenie a városban úgy, hogy egy megállót lábon állva utazik, egyet meg szalad a busz után.
A kamionosoknak is volna egy testre szabott feladat: az E60-as út teljes romániai hosszát vezessék végig, felét Polski Fiattal, felét pedig Trabanttal. Így mikor legközelebb megfordul a fejükben lenyomni egy kisautót az útról, szemük előtt fog lebegni a kép, melyet a kis Polski szélvédője mögül láttak.
A taxisok sem úsznák meg, két feladat várna rájuk: egy adott pályán jussanak el A pontból B pontba a lehető legrövidebb úton, s ha mindez nem lenne elég, az út szélén veszteglő autókat kerülgessék, melyek közül véletlenszerűen egy-egy az utolsó percben indul el s vág ki eléjük.
A városi közlekedésben aktívan részt vevő sofőrök számára egy egész vizsgacsomagot lehetne kidolgozni: Villamoson kellene közlekedniük, annak minden megállójában leszállniuk, elmenniük a járdáig, majd visszaülniük úgy, hogy közben a villamos mögött megállni kényszerült autók felváltva dudálnak, vagy elhajtanak előttük.
Ezek után pedig el kéne gyalogolniuk a város egyik végétől a másikig keskeny járdákon, amelyeknek közepére minden száz méteren egy villanyoszlop van állítva, vagy autók felparkolnak olyan rafinált módon, hogy a fal és a kocsi között csak úgy lehet elmenni, ha mindkettőről rájuk ragad a kosz, ha az út felől próbálják kerülni, hátulról vagy elütik, vagy rájuk kiáltanak/dudálnak.
Talán így jobban figyelnénk egymásra… talán.
Be lehetne vezetni mondjuk a kötelező tanfolyamokat minden 14. életévét betöltött állampolgár számára, aki egyszer is ki óhajt merészkedni az utcára. Az elméleti órákon részletes információkat kaphatnak arról, miért érdemes kikerülni a járdán ellentétes irányba közlekedő embert, és megtanulnák mi az értelme a tolerancia elnevezésű fogalomnak. A gyakorlati órák alatt a város utcáit kellene járniuk, s ezek sarkain az útra festett fehér csíkos felületen átmeniük a túloldalra.
Buszsofőr csak abból lehetne, aki az érvényben lévő feltételeket teljesítve bevállalja a gyakorlati vizsgát is. Igazán nem nehéz, egy napot kell eltöltenie a városban úgy, hogy egy megállót lábon állva utazik, egyet meg szalad a busz után.
A kamionosoknak is volna egy testre szabott feladat: az E60-as út teljes romániai hosszát vezessék végig, felét Polski Fiattal, felét pedig Trabanttal. Így mikor legközelebb megfordul a fejükben lenyomni egy kisautót az útról, szemük előtt fog lebegni a kép, melyet a kis Polski szélvédője mögül láttak.
A taxisok sem úsznák meg, két feladat várna rájuk: egy adott pályán jussanak el A pontból B pontba a lehető legrövidebb úton, s ha mindez nem lenne elég, az út szélén veszteglő autókat kerülgessék, melyek közül véletlenszerűen egy-egy az utolsó percben indul el s vág ki eléjük.
A városi közlekedésben aktívan részt vevő sofőrök számára egy egész vizsgacsomagot lehetne kidolgozni: Villamoson kellene közlekedniük, annak minden megállójában leszállniuk, elmenniük a járdáig, majd visszaülniük úgy, hogy közben a villamos mögött megállni kényszerült autók felváltva dudálnak, vagy elhajtanak előttük.
Ezek után pedig el kéne gyalogolniuk a város egyik végétől a másikig keskeny járdákon, amelyeknek közepére minden száz méteren egy villanyoszlop van állítva, vagy autók felparkolnak olyan rafinált módon, hogy a fal és a kocsi között csak úgy lehet elmenni, ha mindkettőről rájuk ragad a kosz, ha az út felől próbálják kerülni, hátulról vagy elütik, vagy rájuk kiáltanak/dudálnak.
Talán így jobban figyelnénk egymásra… talán.
2009. március 25., szerda
Spóroljunk a lottópénzen
Te se tagadd, tudom, hogy eljátszadoztál már azzal a gondolattal, hogy mit tennél, ha megnyernéd a lottót. Na valamelyik reggel én is ezzel az eszmefuttatással tartottam magam életbe a 32-ősön, annak ellenére, hogy életembe nem lottóztam.
Az első gondolatom az volt, hogy természetesen titokban tartanám, nehogy kiraboljanak, vagy járjanak kunyerálni. De azért pár embernek eldicsekednék vele… mondjuk a családnak, meg 1-2 havernak… jó na, 3-nak. 5 másodpercre rá ez a szám 30-ra ugrott. Elképzeltem a sárga irigységet a képükön, a hozzám közelállóknak pedig a boldogságot, amivel az irántam való szeretetük egyenes arányban nő.
Aztán kitaláltam, hogy az első nagyobb befektetésem egy nagy ház lenne itt Kolozsváron. A második egy kocsi (ezzel együtt egy sofőrkönyv, persze legálisan, sok mostanság a lebuktatás). S itt megakadt a tudomány… persze, lehet költekezni évekig, de mi lesz, ha egyszer csak elfogy… ez a szám se egy végtelen összeg. Talán be kéne fektetni valamibe… de mibe?
Mostanában minden bebukik… s hirtelen azon kaptam magam, hogy elkezdek spórolni. Mérgesen szálltam le a buszról, szidtam a világot, hogy annyi rossz hírt pakol bele a fejembe, annyi borús kilátás, csőd van mostanság, hogy belemásznak a legmélyebb álmaimba, s azt sem hagyják, hogy nyugodtan elköltsem a nem létező pénzemet!!!
Az első gondolatom az volt, hogy természetesen titokban tartanám, nehogy kiraboljanak, vagy járjanak kunyerálni. De azért pár embernek eldicsekednék vele… mondjuk a családnak, meg 1-2 havernak… jó na, 3-nak. 5 másodpercre rá ez a szám 30-ra ugrott. Elképzeltem a sárga irigységet a képükön, a hozzám közelállóknak pedig a boldogságot, amivel az irántam való szeretetük egyenes arányban nő.
Aztán kitaláltam, hogy az első nagyobb befektetésem egy nagy ház lenne itt Kolozsváron. A második egy kocsi (ezzel együtt egy sofőrkönyv, persze legálisan, sok mostanság a lebuktatás). S itt megakadt a tudomány… persze, lehet költekezni évekig, de mi lesz, ha egyszer csak elfogy… ez a szám se egy végtelen összeg. Talán be kéne fektetni valamibe… de mibe?
Mostanában minden bebukik… s hirtelen azon kaptam magam, hogy elkezdek spórolni. Mérgesen szálltam le a buszról, szidtam a világot, hogy annyi rossz hírt pakol bele a fejembe, annyi borús kilátás, csőd van mostanság, hogy belemásznak a legmélyebb álmaimba, s azt sem hagyják, hogy nyugodtan elköltsem a nem létező pénzemet!!!
2009. március 23., hétfő
Láncreakció
Bözsi néni ki nem állhatja Szabóékat, mert a házuk előtti járdán ficamodott ki a bokája a múlt héten. Szabóék nem teszik rendbe a járdát, mert szerintük ez az önkormányzat dolga, de a polgármester nem javíttatja azt a részt, mivel abban az utcában lakik a testvére, akivel évek óta nem beszél.
Minden oka megvan rá, hiszen fivére más vallású nőt vett el feleségül, ráadásul a fiuk egy román lánnyal kavar. A felsőbb szervek nemigen foglalkoznak a település dolgaival, mert a polgármester nem a számukra megfelelő párt színeiben indult, s még magyar is. A polgármester nem tehet erről, a helyi rendőr segítette őt a székhez, ha cserébe tűzifának valót bélyegeztet ki az önkormányzat erdejében, amit a rendőr és az erdész közösen értékesítenek majd.
Jól megy most az üzlet, igaz egy nagy erdőrészt vissza kellett szolgáltatni az egyháznak, mert a pap erősen kezdett szimatolni. Nem volt neki elég, hogy visszakapott egy csomó épületet, s a segélycsomagokból turkálót üzemel. Megteheti, mert közösen bonyolítják a dolgot a felettesével, aki nagyon jó kapcsolatot ápol a külföldiekkel. Az ottani alapítvány küld időnként egy kamion ruhát, hogy el tudja számolni tevékenységét, mert egyébként az itteni egyházzal közösen belevágtak a turizmusba: egyházi tulajdonban lévő épületeket alakítanak át panzióvá, az egyházi iskolák ebédlőit, pedig a turisták étkeztetésére használják.
Kukutyinfalván sajnos nincs területük, pedig az nagyon vonzza a külföldieket. Ezért építettek oda templomot s „szolgálati lakást” húsz hívőnek, és ezért nem alakulhatott meg Bivalyröcsögén a leányegyház, ami ötven fővel bővítette volna az egyház tagjait. Ennek következtében a templom nélkül maradt gyülekezet felvett egy teljesen új vallást, ami viszont vegetarianizmust követel, s ez jól is jön, mert a bivalyröcsögei húsüzlet a szomszéd falu papjáé. Ezért haragszik rá Kovács, a hentes, neki nem volt hamarabb pénze megvenni a boltnak való épületet, épp akkor kellett kifizetnie fia tartozásait, aki megállás nélkül iszik.
Figyelem, a fenti történet kitalált, de nagyon is reális eseményeken alapul! Ha mindenki őszintén megvizsgálja környezetét, szinte minden szereplőt be tud helyettesíteni egy valódi személlyel. Vajon mennyit kell változzék még a világ, hogy Bözsi néni bokája többet ne ficamodjon ki?
Minden oka megvan rá, hiszen fivére más vallású nőt vett el feleségül, ráadásul a fiuk egy román lánnyal kavar. A felsőbb szervek nemigen foglalkoznak a település dolgaival, mert a polgármester nem a számukra megfelelő párt színeiben indult, s még magyar is. A polgármester nem tehet erről, a helyi rendőr segítette őt a székhez, ha cserébe tűzifának valót bélyegeztet ki az önkormányzat erdejében, amit a rendőr és az erdész közösen értékesítenek majd.
Jól megy most az üzlet, igaz egy nagy erdőrészt vissza kellett szolgáltatni az egyháznak, mert a pap erősen kezdett szimatolni. Nem volt neki elég, hogy visszakapott egy csomó épületet, s a segélycsomagokból turkálót üzemel. Megteheti, mert közösen bonyolítják a dolgot a felettesével, aki nagyon jó kapcsolatot ápol a külföldiekkel. Az ottani alapítvány küld időnként egy kamion ruhát, hogy el tudja számolni tevékenységét, mert egyébként az itteni egyházzal közösen belevágtak a turizmusba: egyházi tulajdonban lévő épületeket alakítanak át panzióvá, az egyházi iskolák ebédlőit, pedig a turisták étkeztetésére használják.
Kukutyinfalván sajnos nincs területük, pedig az nagyon vonzza a külföldieket. Ezért építettek oda templomot s „szolgálati lakást” húsz hívőnek, és ezért nem alakulhatott meg Bivalyröcsögén a leányegyház, ami ötven fővel bővítette volna az egyház tagjait. Ennek következtében a templom nélkül maradt gyülekezet felvett egy teljesen új vallást, ami viszont vegetarianizmust követel, s ez jól is jön, mert a bivalyröcsögei húsüzlet a szomszéd falu papjáé. Ezért haragszik rá Kovács, a hentes, neki nem volt hamarabb pénze megvenni a boltnak való épületet, épp akkor kellett kifizetnie fia tartozásait, aki megállás nélkül iszik.
Figyelem, a fenti történet kitalált, de nagyon is reális eseményeken alapul! Ha mindenki őszintén megvizsgálja környezetét, szinte minden szereplőt be tud helyettesíteni egy valódi személlyel. Vajon mennyit kell változzék még a világ, hogy Bözsi néni bokája többet ne ficamodjon ki?
2009. március 11., szerda
Az autók, az utak és a szemét
Nem kell ecsetelnem, hogy Kolozsváron is, mint minden nagyobb városban problémát okoz a gépjárművek elszaporodása. Az autók minden fél méternél szélesebb járdára felparkolnak, s ez nem csak a gyalogosoknak okoz fennakadást, de a városkép is egy óriási, színes Dali-képhez hasonlít.
A tilos helyen parkolók megbüntetése úgy tűnik, nem elég hatékony, ha a hatóság egy új módszert alkalmaz, a vezetők tíz még újabb trükkel tetőzik. Így örök macska-egér játékban állnak a rendőrök a sofőrökkel, s Máriót játszanak a járókelők a parkoló autókkal.
A szemételhordás sem marad ki, az utcák takarítása pedig az „ahol a papok táncolnak” törvényét követi. Talán ezért is találták ki a kolozsvári takarítócégek, hogy programot készítenek a lakosság számára, melyben bizonyos időrendben takarítanak egyes utcákat. A cégek által leküldött közlemény szerint a kijelölt időszakokban tilos autóknak az utcában parkolni, ellenkező esetben elvontatják azokat.
Bonyolult programot készítettek, a központi utcákat például éjjel takarítják, a lakónegyedbelieket pedig hétköznap 14 óra körül, amikor – gondolom én – az ott lakó emberek munkában vannak autóstól. Ebbe a kategóriába esik például a Monostor negyedbeli Mehedinţi utca is, amin rögtön megakadt a szemem, hiszen egy évig laktam ott. Az utca egyik oldala 10 emeletes tömbházakból áll, darabonként 69 lakással, a másik felén pedig négyemeletesek vannak.
Ahányszor itt végigmentem, vagy csak kitekintettem az ablakon, azon csodálkoztam, milyen módszerekkel tudja az ember rávenni saját magát arra, hogy ennyire öszszezsúfolódva betonkockákban éljen huzamosabb ideig. Abba is volt alkalmam betekinteni, milyen harcok folynak a parkolóhelyekért, ha véletlenül nincs autó a járdán, akkor egy nagy betonkő vagy vas akadályozza, hogy más autók oda parkoljanak.
Ha valaki hozzám érkezett autóval, leginkább az erkélyen leskelődve töltöttük az időt, ismerősöm félóránként költöztette az autóját. A lakótársam, aki autótulajdonos volt, csak a harmadik utcában tudta parkolni kocsiját, a négysávos út szélén, pedig elvileg nekünk mint ott lakóknak jogunk lett volna egy saját parkolóhelyhez. A hét bármely napján, bármelyik órában tele van autóval az út. Lehet, csak én vagyok pesszimista, de minden elismerésem a takarítócégeké, ha sikerül tényleg szabaddá tenni ezeket az utcákat.
A tilos helyen parkolók megbüntetése úgy tűnik, nem elég hatékony, ha a hatóság egy új módszert alkalmaz, a vezetők tíz még újabb trükkel tetőzik. Így örök macska-egér játékban állnak a rendőrök a sofőrökkel, s Máriót játszanak a járókelők a parkoló autókkal.
A szemételhordás sem marad ki, az utcák takarítása pedig az „ahol a papok táncolnak” törvényét követi. Talán ezért is találták ki a kolozsvári takarítócégek, hogy programot készítenek a lakosság számára, melyben bizonyos időrendben takarítanak egyes utcákat. A cégek által leküldött közlemény szerint a kijelölt időszakokban tilos autóknak az utcában parkolni, ellenkező esetben elvontatják azokat.
Bonyolult programot készítettek, a központi utcákat például éjjel takarítják, a lakónegyedbelieket pedig hétköznap 14 óra körül, amikor – gondolom én – az ott lakó emberek munkában vannak autóstól. Ebbe a kategóriába esik például a Monostor negyedbeli Mehedinţi utca is, amin rögtön megakadt a szemem, hiszen egy évig laktam ott. Az utca egyik oldala 10 emeletes tömbházakból áll, darabonként 69 lakással, a másik felén pedig négyemeletesek vannak.
Ahányszor itt végigmentem, vagy csak kitekintettem az ablakon, azon csodálkoztam, milyen módszerekkel tudja az ember rávenni saját magát arra, hogy ennyire öszszezsúfolódva betonkockákban éljen huzamosabb ideig. Abba is volt alkalmam betekinteni, milyen harcok folynak a parkolóhelyekért, ha véletlenül nincs autó a járdán, akkor egy nagy betonkő vagy vas akadályozza, hogy más autók oda parkoljanak.
Ha valaki hozzám érkezett autóval, leginkább az erkélyen leskelődve töltöttük az időt, ismerősöm félóránként költöztette az autóját. A lakótársam, aki autótulajdonos volt, csak a harmadik utcában tudta parkolni kocsiját, a négysávos út szélén, pedig elvileg nekünk mint ott lakóknak jogunk lett volna egy saját parkolóhelyhez. A hét bármely napján, bármelyik órában tele van autóval az út. Lehet, csak én vagyok pesszimista, de minden elismerésem a takarítócégeké, ha sikerül tényleg szabaddá tenni ezeket az utcákat.
2009. március 9., hétfő
Hogyan süssünk kenyeret?
Hozzávalók: ami a pánkó elkészítéséhez szükséges!
Hogy ne akadj fenn , készíts elő egy 10 literes fazakat, vagy mosdótálat, és a telefont, amin bármikor hívható nagymama! Ne sajnáld a hozzávalókat, a margrainos-tojásoslisztbe bőven öntsél tejet, kb. dupláját, hogy majd lisztből is az eredetileg kimért kétszeresét kelljen felhasználjad! Hívd fel mamát, aki segítségképpen mondja, hogy tegyél még lisztet bele, amíg olyan lesz a tészta állaga, mint a pánkóé! Tedd oda kelni a masszát a kalorifer mellé paplanyba bugyolálva, majd még kétszer kezdd újra a gyúrást, amíg a megkétszerezett adag liszt el nem fogy.
Ha úgy gondolod (mert nem látod), hogy megkelt, borítsd ki az egészet a linóleumos asztalra, kezd el gyúrni. Gondold ki, hogy mivel helyettesíthető a laskasirítő, mocskolj össze két fakanalat, még pár használhatónak látszó tárgyat, majd vesd el annak az ötletét, hogy a seprű nyelét lecsavarod, és simítsd ki kézzel a tésztát. Vegyél egy boros-poharat, vágjál karikákat belőle, majd halászd ki a gyúrás közben odatévedt gyűrűdet! Számold meg mind a 45 darab karikát, s döntsd el, hogy ez egy egész hadseregnek elég lesz!
Forró olajban kezdd el sütni, válassz egy áldozati bárányt, aki meg fogja kóstolni, majd kezdj el örülni, hogy mégiscsak felnő a tészta. A kiválasztott szemeit fürkészve rebegj el egy imát, hogy legalább ehető legyen, majd, mikor meghallod a kijelentést, hogy ez olyan, mint a kenyér, ne felejtsd el a többit megforgatni az olajban.
Ajánlom a receptet mindenkinek, hiszen ez olyan pánkó, amit barackdzsemmel, és pástétommal is lehet fogyasztani. Jóétvágyat!
Hogy ne akadj fenn , készíts elő egy 10 literes fazakat, vagy mosdótálat, és a telefont, amin bármikor hívható nagymama! Ne sajnáld a hozzávalókat, a margrainos-tojásoslisztbe bőven öntsél tejet, kb. dupláját, hogy majd lisztből is az eredetileg kimért kétszeresét kelljen felhasználjad! Hívd fel mamát, aki segítségképpen mondja, hogy tegyél még lisztet bele, amíg olyan lesz a tészta állaga, mint a pánkóé! Tedd oda kelni a masszát a kalorifer mellé paplanyba bugyolálva, majd még kétszer kezdd újra a gyúrást, amíg a megkétszerezett adag liszt el nem fogy.
Ha úgy gondolod (mert nem látod), hogy megkelt, borítsd ki az egészet a linóleumos asztalra, kezd el gyúrni. Gondold ki, hogy mivel helyettesíthető a laskasirítő, mocskolj össze két fakanalat, még pár használhatónak látszó tárgyat, majd vesd el annak az ötletét, hogy a seprű nyelét lecsavarod, és simítsd ki kézzel a tésztát. Vegyél egy boros-poharat, vágjál karikákat belőle, majd halászd ki a gyúrás közben odatévedt gyűrűdet! Számold meg mind a 45 darab karikát, s döntsd el, hogy ez egy egész hadseregnek elég lesz!
Forró olajban kezdd el sütni, válassz egy áldozati bárányt, aki meg fogja kóstolni, majd kezdj el örülni, hogy mégiscsak felnő a tészta. A kiválasztott szemeit fürkészve rebegj el egy imát, hogy legalább ehető legyen, majd, mikor meghallod a kijelentést, hogy ez olyan, mint a kenyér, ne felejtsd el a többit megforgatni az olajban.
Ajánlom a receptet mindenkinek, hiszen ez olyan pánkó, amit barackdzsemmel, és pástétommal is lehet fogyasztani. Jóétvágyat!
2009. március 6., péntek
Szórólap több szemszögből
Olvasom a Transindexen a zöld székelyek tiltakozását a postaládákba kéretlenül juttatott szórólapokról. A téma világos, ugye: a cégek előszeretettel reklámoznak a direkt marketing módszerével, mert szerintük, vagy az okosok szerint ez a leghatásosabb. Eljut a célközönség lakására, akaratlanul is a kezébe kerül, elolvassa, mittomén. A lakosok háborognak, persze jogosan, hogy megtöltik a postaládájukat, a várva várt villanyszámla meg már be se fér, elázik, elkallódik.
Na és a sok tonna fa.
Valóban egy ezt korlátozó jogszabály lenne a leghatásosabb, mert addig egy örök körforgásban van az összes probléma. A reklámozó cégek magasról leszarják mit ragaszt az állampolgár a postaládájára. Ők nem szembesülnek ezzel, sőt az is megeshet, hogy ők is kiragasztgatják a tiltó matricákat. A cég tehát továbbadja a megrendelést olyan illetékeseknek, akik lebonyolítják a kiszórást. Ezek az emberek általában egyetemistákkal, alkalmi munkásokkal végeztetik el a szórólapok postaládákba juttatását.
Én három ilyen programban vettem részt Kolozsváron:
1. Első alkalommal egy bank reklámját szórtuk ki. A cédulák kicsik voltak, tehát több százat tudtunk egyszerre magunkkal vinni, ami egy kicsit megerőltető volt a hátnak és deréknak, de legalább nem kellett sokszor fordulni. Zónákra osztottuk a várost, mint tömbházakba, mint magánházakba szórtuk a lapot. A fizetés darabszámra ment, tehát érdekünkben állt minél többet kivinni. A bökkenő csak ott volt, hogy fel kellett jegyeznünk minden utcát, és házszámot, ahol jártunk, és azt is, hogy hány darabot hagytunk ott. Természetesen találkoztunk felszólító matricákkal, de nem vettük legtöbbször figyelembe, mert a lejegyzésnél feltűnt. Például ha egy utcában mindenütt négy emeletes tömbházban voltunk, mindenhol 20 darabot hagytunk ott, akkor nem írhattunk az egyikhez 19-et. Persze el is dobhattuk volna, ha minden este a megbízónk nem szállt volna ki a helyszínre, és nem ellenőrizte volna még a kukákat is.
Néhány tömbházban rendkívül kreatív módon külön erre a célra fenntartott helyet jelöltek ki a lakók, ezeknek mi is örültünk, mert csak kiszámoltuk hány darabot kell otthagynunk, és nem haltunk félig bele, amíg egyenként berakosgatjuk a postaládákba. Eleinte megbízóink hallani se akartak arról, hogy a kijelölt helyre rakjuk a lapokat, de félórányi őrléssel sikerült őket rábeszélni.
Olyannal is találkoztunk, aki jött haza, s kért tőlünk egy lapot magának és egyet a szomszédasszonyának is annak ellenére, hogy a postaládájukba már raktunk. De olyan rendkívül kulturált úrral is volt dolgunk, aki mialatt mi kiszámoltuk hányat kell otthagynunk, a fülünktől pár centire ordított le mindennek minket, majd kikapta a kezünkből a cédulákat és a kukába vágta.
2. Második alkalommal az Aranyoldalak cégeknek készült telefonkönyveit kellett kihordanunk a megadott címekre. Ez azért volt rossz, mert egyszerre csak 12 telefonkönyvet tudtunk magunkkal vinni. Ez egy ingyenes példány volt, aki átvette, aláírást és pecsétet kellett adjon. Sokan akadékoskodtak, hogy ők erre nem iratkoztak fel, s majd biztos visszajövünk, hogy pénzt kérjünk. Ezeket általában azzal győztük meg, hogy tudjuk, Romániában senki nincs hozzászokva, hogy ingyen osztogassanak hasznos dolgokat. Mosoly, pecsét, aláírás.
3. Harmadszor szintén névre szóló A4-es nagyságú borítékokat kellett kihordanunk a cégvezetők otthoni címeire. Itt csak postaládákba kellett rakni. Az akadály és a legtöbb időt felvevő probléma a kaputelefon volt egyébként mindhárom esetben. A bankos szórólapnál legtöbben elküldtek a francba, három-négy lakásba is be kellett csengessünk, mire beengedtek. Előszeretettel járkáltunk reggel 8 és 9 között, mert olyankor takarították a lépcsőházat és szellőztették, az ajtó tehát nyitva volt. Startból nem az első lakáshoz csengettünk, mert saját tapasztalatból tudom, hogy azoknak nagyon elegük van postásokból, reklámosokból, kéregetőkből, mert mindenki oda csenget be.
A borítékos meló tehát irigylésre méltó volt az elsőhöz viszonyítva, az emberek szinte felnéztek rád, és szomorúan tapasztalták, hogy az ő postaládájukba bizony nem raktunk ekkora csomagot, pedig ki tudja, minden földi jóval van megpakolva. A címzett személyhez csengettünk be mindig, egy nagy szöveggel, hogy önnek személyesen érkezett egy kedvezményes ajánlata x cégtől. Nem akadékoskodtak.
Lényeg, hogy egyik oldalon állni sem egy leányálom. Nekem mindegyikből volt részem, voltam osztogató, kapogató, de még olyan lakásba is laktam, ahol a mi számunk volt legelöl a kaputelefonon. Senkinek nem kívánom. A matricás megmozdulás lehet hatásos kisvárosokban… én, ha sok személyt be tudnék vonni, összegyűjteném a szórólapokat és a reklámozó cég ajtaja elé hajítanám az egészet. A postaládáját meg, ha van, széttörném, mert a lakosoké is azért esik szét, mert mindig meg van tömve.
Na és a sok tonna fa.
Valóban egy ezt korlátozó jogszabály lenne a leghatásosabb, mert addig egy örök körforgásban van az összes probléma. A reklámozó cégek magasról leszarják mit ragaszt az állampolgár a postaládájára. Ők nem szembesülnek ezzel, sőt az is megeshet, hogy ők is kiragasztgatják a tiltó matricákat. A cég tehát továbbadja a megrendelést olyan illetékeseknek, akik lebonyolítják a kiszórást. Ezek az emberek általában egyetemistákkal, alkalmi munkásokkal végeztetik el a szórólapok postaládákba juttatását.
Én három ilyen programban vettem részt Kolozsváron:
1. Első alkalommal egy bank reklámját szórtuk ki. A cédulák kicsik voltak, tehát több százat tudtunk egyszerre magunkkal vinni, ami egy kicsit megerőltető volt a hátnak és deréknak, de legalább nem kellett sokszor fordulni. Zónákra osztottuk a várost, mint tömbházakba, mint magánházakba szórtuk a lapot. A fizetés darabszámra ment, tehát érdekünkben állt minél többet kivinni. A bökkenő csak ott volt, hogy fel kellett jegyeznünk minden utcát, és házszámot, ahol jártunk, és azt is, hogy hány darabot hagytunk ott. Természetesen találkoztunk felszólító matricákkal, de nem vettük legtöbbször figyelembe, mert a lejegyzésnél feltűnt. Például ha egy utcában mindenütt négy emeletes tömbházban voltunk, mindenhol 20 darabot hagytunk ott, akkor nem írhattunk az egyikhez 19-et. Persze el is dobhattuk volna, ha minden este a megbízónk nem szállt volna ki a helyszínre, és nem ellenőrizte volna még a kukákat is.
Néhány tömbházban rendkívül kreatív módon külön erre a célra fenntartott helyet jelöltek ki a lakók, ezeknek mi is örültünk, mert csak kiszámoltuk hány darabot kell otthagynunk, és nem haltunk félig bele, amíg egyenként berakosgatjuk a postaládákba. Eleinte megbízóink hallani se akartak arról, hogy a kijelölt helyre rakjuk a lapokat, de félórányi őrléssel sikerült őket rábeszélni.
Olyannal is találkoztunk, aki jött haza, s kért tőlünk egy lapot magának és egyet a szomszédasszonyának is annak ellenére, hogy a postaládájukba már raktunk. De olyan rendkívül kulturált úrral is volt dolgunk, aki mialatt mi kiszámoltuk hányat kell otthagynunk, a fülünktől pár centire ordított le mindennek minket, majd kikapta a kezünkből a cédulákat és a kukába vágta.
2. Második alkalommal az Aranyoldalak cégeknek készült telefonkönyveit kellett kihordanunk a megadott címekre. Ez azért volt rossz, mert egyszerre csak 12 telefonkönyvet tudtunk magunkkal vinni. Ez egy ingyenes példány volt, aki átvette, aláírást és pecsétet kellett adjon. Sokan akadékoskodtak, hogy ők erre nem iratkoztak fel, s majd biztos visszajövünk, hogy pénzt kérjünk. Ezeket általában azzal győztük meg, hogy tudjuk, Romániában senki nincs hozzászokva, hogy ingyen osztogassanak hasznos dolgokat. Mosoly, pecsét, aláírás.
3. Harmadszor szintén névre szóló A4-es nagyságú borítékokat kellett kihordanunk a cégvezetők otthoni címeire. Itt csak postaládákba kellett rakni. Az akadály és a legtöbb időt felvevő probléma a kaputelefon volt egyébként mindhárom esetben. A bankos szórólapnál legtöbben elküldtek a francba, három-négy lakásba is be kellett csengessünk, mire beengedtek. Előszeretettel járkáltunk reggel 8 és 9 között, mert olyankor takarították a lépcsőházat és szellőztették, az ajtó tehát nyitva volt. Startból nem az első lakáshoz csengettünk, mert saját tapasztalatból tudom, hogy azoknak nagyon elegük van postásokból, reklámosokból, kéregetőkből, mert mindenki oda csenget be.
A borítékos meló tehát irigylésre méltó volt az elsőhöz viszonyítva, az emberek szinte felnéztek rád, és szomorúan tapasztalták, hogy az ő postaládájukba bizony nem raktunk ekkora csomagot, pedig ki tudja, minden földi jóval van megpakolva. A címzett személyhez csengettünk be mindig, egy nagy szöveggel, hogy önnek személyesen érkezett egy kedvezményes ajánlata x cégtől. Nem akadékoskodtak.
Lényeg, hogy egyik oldalon állni sem egy leányálom. Nekem mindegyikből volt részem, voltam osztogató, kapogató, de még olyan lakásba is laktam, ahol a mi számunk volt legelöl a kaputelefonon. Senkinek nem kívánom. A matricás megmozdulás lehet hatásos kisvárosokban… én, ha sok személyt be tudnék vonni, összegyűjteném a szórólapokat és a reklámozó cég ajtaja elé hajítanám az egészet. A postaládáját meg, ha van, széttörném, mert a lakosoké is azért esik szét, mert mindig meg van tömve.
2009. március 2., hétfő
Túlélünk
„A kormány elsődleges célja, hogy átvészelje az idei évet, amely jóval nehezebb is lehet, mint azt el tudjuk képzelni” – jelentette ki Radu Ber-ceanu közlekedési miniszter az észak-erdélyi autópálya építési munkálataival kapcsolatban.
Ja persze, a gazdasági válság, már az autópályán is! Divatos lett újabban minden furcsa rendelkezést ráfogni. Olyan ez, mint amikor a kisgyerek képzeletbeli barátjára fogja a mákos kalács megevését. Rendben, elfogadom, a gazdasági válságnak valamivel több alapja van, mint a képzeletbeli barátnak. Egyesek szerint még hasznot is lehet húzni belőle. Hiszen olcsóbbak lettek a lakások, ilyenkor érdemes belevágni a vásárlásba. Na de kevés olyan ember van, aki a hátsó zsebéből veszi elé a lakás árát, a bankok meg egyre kevesebb hitelt adnak. Miért? Válság van.
De ha szerencsés túlélővel van dolgunk, és hitelt is kapna – miután bebizonyította, hogy tulajdonképpen nincs is szüksége rá –, még nem biztos, hogy bele mer vágni, nem tudhatja, jövő héten még lesz-e állása. Leépítések vannak a válság miatt. Még nincs minden veszve, a bérlakások ára is csökken. Lehet, most meg tudja engedni magának az átlagember, hogy olyan lakásba költözzön, amit egy éve nem tudott megengedni magának.
Első látásra tényleg olcsók lettek az albérletek. A baj akkor üt be, mikor euróból lejbe kezdünk átszámolni. Nagyon csekély a különbség a régi ár és a mostani között, mióta ilyen drága lett az euró. A válság jót tett neki. A luxuscikkek ára – mintha nem hallott volna a válságról – csak nő és drágul, hogy az összeomlás szélén álló gazdasági rendszerben élő állampolgár még leinni se tudja magát becsületesen. Visszatérünk a régi szokásokhoz, majd lehet megint szálra cigarettát kapni, pult alatt pedig házi köményest.
A kolozsvári egyetemistának nem kell egyelőre azon törnie a fejét, hol tud majd stoppolni, ha kész lesz az autópálya, hiszen egyelőre nem építünk, csak túlélünk. Ez nem nagy újdonság. Eddig is túléltünk, de egy-egy kormány által beindított projekt lévén mindig előbújt a reménysugár, hátha egyszer mi is behozunk egy-két évet a lemaradásból. Na ezt nyírta ki a gazdasági válság, idén örüljünk, ha a turkálókban még lesz ruha, most már a nyugatiak is ritkábban cserélik a gardróbot. Csak végezzük a dolgunkat, gyűjtögessük a pénzünket, szidjuk a rendszert, s várjuk a meleget. Nagyot nem tervezünk, csak szerényen nyaralunk, a Félsziget úgyse hoz már nekünk nemzetközi együtteseket, nincs pénze rá, elvitte a válság.
Ja persze, a gazdasági válság, már az autópályán is! Divatos lett újabban minden furcsa rendelkezést ráfogni. Olyan ez, mint amikor a kisgyerek képzeletbeli barátjára fogja a mákos kalács megevését. Rendben, elfogadom, a gazdasági válságnak valamivel több alapja van, mint a képzeletbeli barátnak. Egyesek szerint még hasznot is lehet húzni belőle. Hiszen olcsóbbak lettek a lakások, ilyenkor érdemes belevágni a vásárlásba. Na de kevés olyan ember van, aki a hátsó zsebéből veszi elé a lakás árát, a bankok meg egyre kevesebb hitelt adnak. Miért? Válság van.
De ha szerencsés túlélővel van dolgunk, és hitelt is kapna – miután bebizonyította, hogy tulajdonképpen nincs is szüksége rá –, még nem biztos, hogy bele mer vágni, nem tudhatja, jövő héten még lesz-e állása. Leépítések vannak a válság miatt. Még nincs minden veszve, a bérlakások ára is csökken. Lehet, most meg tudja engedni magának az átlagember, hogy olyan lakásba költözzön, amit egy éve nem tudott megengedni magának.
Első látásra tényleg olcsók lettek az albérletek. A baj akkor üt be, mikor euróból lejbe kezdünk átszámolni. Nagyon csekély a különbség a régi ár és a mostani között, mióta ilyen drága lett az euró. A válság jót tett neki. A luxuscikkek ára – mintha nem hallott volna a válságról – csak nő és drágul, hogy az összeomlás szélén álló gazdasági rendszerben élő állampolgár még leinni se tudja magát becsületesen. Visszatérünk a régi szokásokhoz, majd lehet megint szálra cigarettát kapni, pult alatt pedig házi köményest.
A kolozsvári egyetemistának nem kell egyelőre azon törnie a fejét, hol tud majd stoppolni, ha kész lesz az autópálya, hiszen egyelőre nem építünk, csak túlélünk. Ez nem nagy újdonság. Eddig is túléltünk, de egy-egy kormány által beindított projekt lévén mindig előbújt a reménysugár, hátha egyszer mi is behozunk egy-két évet a lemaradásból. Na ezt nyírta ki a gazdasági válság, idén örüljünk, ha a turkálókban még lesz ruha, most már a nyugatiak is ritkábban cserélik a gardróbot. Csak végezzük a dolgunkat, gyűjtögessük a pénzünket, szidjuk a rendszert, s várjuk a meleget. Nagyot nem tervezünk, csak szerényen nyaralunk, a Félsziget úgyse hoz már nekünk nemzetközi együtteseket, nincs pénze rá, elvitte a válság.
2009. február 2., hétfő
Tárolók
„Cicám, hiányzol… Salutări celor de la STS” (Különleges Távközlési Szolgálat) – kezdődik a poénkodás a lehallgatósdi porkavarása nyomán. Lehallgatnak, megfigyelnek, a bőrünkbe bújnak, s mennyire sérti ez a mi emberi jogainkat! Közben mindenféle közösségi portálra feltöltögetjük személyes adatainkat önként, gyanútlanul világgá kürtöljük hány macskánk van, mekkora a mellbőségünk; mindenféle elérhetőségünk ott virít a fotóink mellett, aztán csodálkozunk, hogy pikáns ajánlatokkal hívogatnak idegen alakok.
Fotóalbumokat készítünk, amiben fél életünk benne van, nyilvánosságra hozzuk az összes karácsonyunkat, de lehet, hogy azt is, ami csak pár emberre tartozna. Mottókat írogatunk a messengerbe, ahol egész nap lógunk, s az ismerősök láthatják, hány perce nem ülünk gép előtt, s önként állítjuk be, hogy a számítógép mentse a beszélgetéseinket, jelszavainkat.
Online naplót indítunk, s ha szégyellnénk az ismerősök előtt, álnéven népszerűsítsük alakításainkat. E-mailezünk, minden levelet megnyitunk, elolvasunk, továbbküldünk.
Nem figyelünk oda a figyelmeztetésekre, hogy senkinek ne adjuk ki jelszavunkat, ami hosszú és megbízható kéne, hogy legyen, nem a születési dátumunk. Mindenféle kérdőívet kitöltünk, mert olyankor az az érzésünk, adnak a véleményünkre. Minden petíciót aláírunk anélkül, hogy elolvasnánk előtte. Telefonunkban tároljuk a bankkártyánk kódját, vagy csak egyszerűen pénztárcánkba rakjuk egy papírdarabra írva.
Ha mindezeket nem csinálnánk, nem keringene most is a sok körlevél, nem élnének meg azok a csalók, akik személyes adataidat kérik, mert egy gép a te e-mail címedet sorsolta ki, és nyertél tízmillió eurót, aztán a te adataiddal állítanak ki hamis útlevelet. Ha el akarnék esetleg tűnni, biztos az első dolgom lenne a telefonomat a folyóba hajítani, adataimat mindenhonnan törölni, s előzőleg senkinek nem beszélnék tervemről, még élőszóban sem. Ha pedig bűncselekményt akarnék elkövetni, a helyszínről biztos nem hívnám fel anyukámat, hogy nézze meg, a kasszafúrómat az íróasztalon felejtettem-e.
Tehát felőlem rögzítsenek, tároljanak, legalább ilyenformán foglalkoznak velem. Ja, és beszéljenek a mobiltelefon-hálózat szolgáltatóival, hogy ne adjanak ennyi egységet potom pénzért, mert akkor továbbra is tárolhatják, amint a lakótársammal SMS-ben barchobázunk: ő a konyhából, én a szobából.
Fotóalbumokat készítünk, amiben fél életünk benne van, nyilvánosságra hozzuk az összes karácsonyunkat, de lehet, hogy azt is, ami csak pár emberre tartozna. Mottókat írogatunk a messengerbe, ahol egész nap lógunk, s az ismerősök láthatják, hány perce nem ülünk gép előtt, s önként állítjuk be, hogy a számítógép mentse a beszélgetéseinket, jelszavainkat.
Online naplót indítunk, s ha szégyellnénk az ismerősök előtt, álnéven népszerűsítsük alakításainkat. E-mailezünk, minden levelet megnyitunk, elolvasunk, továbbküldünk.
Nem figyelünk oda a figyelmeztetésekre, hogy senkinek ne adjuk ki jelszavunkat, ami hosszú és megbízható kéne, hogy legyen, nem a születési dátumunk. Mindenféle kérdőívet kitöltünk, mert olyankor az az érzésünk, adnak a véleményünkre. Minden petíciót aláírunk anélkül, hogy elolvasnánk előtte. Telefonunkban tároljuk a bankkártyánk kódját, vagy csak egyszerűen pénztárcánkba rakjuk egy papírdarabra írva.
Ha mindezeket nem csinálnánk, nem keringene most is a sok körlevél, nem élnének meg azok a csalók, akik személyes adataidat kérik, mert egy gép a te e-mail címedet sorsolta ki, és nyertél tízmillió eurót, aztán a te adataiddal állítanak ki hamis útlevelet. Ha el akarnék esetleg tűnni, biztos az első dolgom lenne a telefonomat a folyóba hajítani, adataimat mindenhonnan törölni, s előzőleg senkinek nem beszélnék tervemről, még élőszóban sem. Ha pedig bűncselekményt akarnék elkövetni, a helyszínről biztos nem hívnám fel anyukámat, hogy nézze meg, a kasszafúrómat az íróasztalon felejtettem-e.
Tehát felőlem rögzítsenek, tároljanak, legalább ilyenformán foglalkoznak velem. Ja, és beszéljenek a mobiltelefon-hálózat szolgáltatóival, hogy ne adjanak ennyi egységet potom pénzért, mert akkor továbbra is tárolhatják, amint a lakótársammal SMS-ben barchobázunk: ő a konyhából, én a szobából.
2009. január 19., hétfő
Tilalmak
A legújabb tömegközlekedési szokások közé tartozik a buszon, utazás közben történő gyereknevelés is. A ma reggeli félfenékre szabott, szakadt ülés mellett ingyenmesét hallgathattam a három kismalacról egy eleinte szimpatikusnak tűnő, dús fantáziájú nagymama előadásában.
A sztori a régi volt, az adalékok színesek, az unoka számára meg valószínű, már ezerszer hallottak, mert érdekesebbnek találta volna a párás ablakon való rajzolgatást, aminek elkövetését csak jóakaratú nagymamája akadályozta meg, aki görcsösen ellentétes irányban tartotta a gyereket, elmagyarázva, hogy a doktor bácsi megtiltotta, hogy koszos ablakra tegye a kezét. Mert a gonosz, kicsi, soklábú állatkák rámásznak az egész gyerekre, s még az is megtörténhet, hogy lázas lesz tőle.
Viszketegségi roham fogott el, de arra gondoltam, jóakaratú mondóka volt ez, idejében meg kell tanítani a lurkókat a mindenütt ólálkodó bacilusok elleni védekezésre. Mikor vége volt a purcselusok meséjének, a kis óvodás felszabadultan elővette táskájából a kakaós csigát. Rögtön meg is bánhatta, mert a doktor bácsi újabb tiltásáról szerzett tudomást, miszerint kakaót, csokit és semmiféle barna, fekete dolgot nem szabad megenni, mert attól is beteg lesz. Ennek fele sem tréfa, átfutott az agyamon, hogy szegény gyerek valami ritka betegségben szenvedhet, vagy allergiás lehet valamire, esetleg gyenge a szervezete, amire utalhat a kis orrára biggyesztett nagy kerek szemüveg is.
Addig gondoltam ezt, amíg a kisfiú erőt vett magán, és kijelentette: ezt anyuka pakolta be nekem! Az utasok a nagymamára néztek, néma csendben várták, hogy fogja ebből nagyi kihúzni magát. „Anyuka téved!” – jelentette ki az idős hölgy, és határozott mozdulattal saját táskájába süllyesztette a nyalánkságot. Senki nem szólt, inkább kimeredtek az ablakon, olyan eszmefuttatást indítva magukban, amilyen az én fejemben is kibontakozóban volt, egyszerre több szálon is. A gyerek nem lehet olyan beteg, különben az anyukája nem pakolta volna fel azt az ártalmas kakaós csigát. Nagymamát végigmérve, az tűnt a legelfogadhatóbb érvnek, hogy egyszerűen félti szeme fényét, amitől aztán túlzásokba esik. Habár az is megeshet, hogy nem szereti a fia feleségét. Vagy bolondnak tartja a lányát. Azért nem kéne a gyereket üvegburában tartani. De ha mégis, akkor én egy csodagyerek vagyok, aki túlélte még annak a barna dolognak a megkóstolását is, ami állítólag szerencsét hoz.
A sztori a régi volt, az adalékok színesek, az unoka számára meg valószínű, már ezerszer hallottak, mert érdekesebbnek találta volna a párás ablakon való rajzolgatást, aminek elkövetését csak jóakaratú nagymamája akadályozta meg, aki görcsösen ellentétes irányban tartotta a gyereket, elmagyarázva, hogy a doktor bácsi megtiltotta, hogy koszos ablakra tegye a kezét. Mert a gonosz, kicsi, soklábú állatkák rámásznak az egész gyerekre, s még az is megtörténhet, hogy lázas lesz tőle.
Viszketegségi roham fogott el, de arra gondoltam, jóakaratú mondóka volt ez, idejében meg kell tanítani a lurkókat a mindenütt ólálkodó bacilusok elleni védekezésre. Mikor vége volt a purcselusok meséjének, a kis óvodás felszabadultan elővette táskájából a kakaós csigát. Rögtön meg is bánhatta, mert a doktor bácsi újabb tiltásáról szerzett tudomást, miszerint kakaót, csokit és semmiféle barna, fekete dolgot nem szabad megenni, mert attól is beteg lesz. Ennek fele sem tréfa, átfutott az agyamon, hogy szegény gyerek valami ritka betegségben szenvedhet, vagy allergiás lehet valamire, esetleg gyenge a szervezete, amire utalhat a kis orrára biggyesztett nagy kerek szemüveg is.
Addig gondoltam ezt, amíg a kisfiú erőt vett magán, és kijelentette: ezt anyuka pakolta be nekem! Az utasok a nagymamára néztek, néma csendben várták, hogy fogja ebből nagyi kihúzni magát. „Anyuka téved!” – jelentette ki az idős hölgy, és határozott mozdulattal saját táskájába süllyesztette a nyalánkságot. Senki nem szólt, inkább kimeredtek az ablakon, olyan eszmefuttatást indítva magukban, amilyen az én fejemben is kibontakozóban volt, egyszerre több szálon is. A gyerek nem lehet olyan beteg, különben az anyukája nem pakolta volna fel azt az ártalmas kakaós csigát. Nagymamát végigmérve, az tűnt a legelfogadhatóbb érvnek, hogy egyszerűen félti szeme fényét, amitől aztán túlzásokba esik. Habár az is megeshet, hogy nem szereti a fia feleségét. Vagy bolondnak tartja a lányát. Azért nem kéne a gyereket üvegburában tartani. De ha mégis, akkor én egy csodagyerek vagyok, aki túlélte még annak a barna dolognak a megkóstolását is, ami állítólag szerencsét hoz.
2009. január 8., csütörtök
Holtpont
Úgy van megszerkesztve az ember, hogy nem mindig hallgat saját magára. Tudja, hogy korán kell kelnie, idejében lefekszik egy könyvvel a kezében, s azzal az optimista gondolattal a fejében, hogy hamar belealszik az olvasásba. Mindjárt éjfél, ez még belefér. Egy óra után már tudatosan akar elaludni, ehelyett sötétben is megtalálja a szilveszteri pezsgőskupak nyomát a plafonon. Sikertelen próbálkozás után újból olvasásba fog.
Percek alatt telnek az órák, csodálkozva nézi ez a magára nem hallgató ember, hogy mindjárt öt óra. Megfordul a játék, most már azért kezd el olvasni, nehogy elaludjon, egy óra múlva kelni kell! Az idő azonban lelassul, két perc alatt le tudna zajlani a százéves háború, hat órakor már az összes elolvasott szó között keresgéli saját gondolatát, ami a kávékészítés műveletén alapszik. Itt elkezdődik az a folyamat, amikor az ember elkezdi szidni magát. Nógatja a lábait, ráncigálja a ruháit. Megnyugtató „mást” hibáztatni a kialakult helyzetért. Közben egyre távolibbnak tűnik a valóság, beköti a cipőjét, utána kifűzi és lehúzza, aztán értetlenül ül, és nézi a lábait. A fejében zümmögő gondolatszálak egyikébe görcsösen belekapaszkodik, folyamatosan járatja annak kerekeit.
Ez az elcsípett gondolat éppen arról szól, hogy vajon életveszélyes-e neki ilyen állapotban kimenni az utcára. Szerencsésen elkezd nyúlni a szál, majd belekapaszkodik a „nézz szét az úton”, meg a „ne ülj le a buszon” tekervényekbe. A kinn uralkodó mínusz 10 fok azért helyrezökkenti a lassan zombiként viselkedő embert, aki a bundasapkás, földig érő, paplanhoz hasonlító nejlonkabátot viselő nénit is üdébbnek látja, mint saját magát ebben a percben. Egy ideig elszórakozik azon, hogy nagyon lassan ereszti ki a levegőt a száján, az felszalad a szemüvege alatt, és pár másodpercre behomályosodik.
De a természetellenes légzéstől és a folyamatos kancsalítástól émelygést kezd érezni a gyomrában, így hamarosan abbahagyja az éltetni akaró, haldoklást kifejtő játékot, ami nem is baj, mert közben megérkezik a busz. Elhasznált, de legalább melegebb levegő van a buszon, ami befagyott ablakaival olyan tompa nyomást gyakorol még az éber emberek fejére is, hogy az egész jármű egy mozgó gőzfürdőhöz hasonlít, ami kihűlt ugyan, de a langyos, nehéz gőz beszorult. Rohanva száll le az ember a buszról, még öt perc a csípős hidegben, aztán végre az épületben van. Soha nem örült még ennyire annak, hogy az elkövetkező 8 órában a munkahelyén kell ücsörögnie, biztonságban.
Percek alatt telnek az órák, csodálkozva nézi ez a magára nem hallgató ember, hogy mindjárt öt óra. Megfordul a játék, most már azért kezd el olvasni, nehogy elaludjon, egy óra múlva kelni kell! Az idő azonban lelassul, két perc alatt le tudna zajlani a százéves háború, hat órakor már az összes elolvasott szó között keresgéli saját gondolatát, ami a kávékészítés műveletén alapszik. Itt elkezdődik az a folyamat, amikor az ember elkezdi szidni magát. Nógatja a lábait, ráncigálja a ruháit. Megnyugtató „mást” hibáztatni a kialakult helyzetért. Közben egyre távolibbnak tűnik a valóság, beköti a cipőjét, utána kifűzi és lehúzza, aztán értetlenül ül, és nézi a lábait. A fejében zümmögő gondolatszálak egyikébe görcsösen belekapaszkodik, folyamatosan járatja annak kerekeit.
Ez az elcsípett gondolat éppen arról szól, hogy vajon életveszélyes-e neki ilyen állapotban kimenni az utcára. Szerencsésen elkezd nyúlni a szál, majd belekapaszkodik a „nézz szét az úton”, meg a „ne ülj le a buszon” tekervényekbe. A kinn uralkodó mínusz 10 fok azért helyrezökkenti a lassan zombiként viselkedő embert, aki a bundasapkás, földig érő, paplanhoz hasonlító nejlonkabátot viselő nénit is üdébbnek látja, mint saját magát ebben a percben. Egy ideig elszórakozik azon, hogy nagyon lassan ereszti ki a levegőt a száján, az felszalad a szemüvege alatt, és pár másodpercre behomályosodik.
De a természetellenes légzéstől és a folyamatos kancsalítástól émelygést kezd érezni a gyomrában, így hamarosan abbahagyja az éltetni akaró, haldoklást kifejtő játékot, ami nem is baj, mert közben megérkezik a busz. Elhasznált, de legalább melegebb levegő van a buszon, ami befagyott ablakaival olyan tompa nyomást gyakorol még az éber emberek fejére is, hogy az egész jármű egy mozgó gőzfürdőhöz hasonlít, ami kihűlt ugyan, de a langyos, nehéz gőz beszorult. Rohanva száll le az ember a buszról, még öt perc a csípős hidegben, aztán végre az épületben van. Soha nem örült még ennyire annak, hogy az elkövetkező 8 órában a munkahelyén kell ücsörögnie, biztonságban.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)