Menjünk Magyarba!

Mikor visszagondolok nem is olyan rég volt gyermekkoromra, Magyarország egyet jelentett a kerek rágóval, dunakaviccsal és a vidámparkkal. S mivel otthonom messze volt a határtól is, ’92-ben láttam először magyarországi tévéadót, ami annyira életszerűtlen volt, hogy a híradót is végignéztem, míg megértettem, miért nem a mi környékünkről szól, ha egyszer magyarul beszélnek.

Első magyarországi látogatásom aztán sok vegyes újdonságot hozott az életembe. Mert itt magyarázták el először, miért beszélünk egy nyelvet, s mi volt a helyzet a határhúzogatással. Azonban itt láttam először lenyelhető, rágóízű fogkrémet is, olvasztott sajtot és mandulát. Aztán gyermekfejjel ki is találtam, hogy bizony a határhúzogatók miatt nem volt nekem soha hangfelvevő babám, s én utálni fogom emiatt őket, de majd ha nagy leszek, kinn akarok élni, ahol akármelyik nap ehetek téliszalámit.

A sors úgy adta, hogy 13 évesen imám meghallgatásra került, Hódmezővásárhely fogadott be diákjaként, ahol hamar rájöttem, az élet nem fenékig túró(rudi). Két hónap alatt hazakönyörögtem magam a románkönyv s a ká-pácsitáté mellé, amit azóta sem bántam meg. Azóta híven kiállok elméletem mellett, miszerint az ember maradjon ott, vagy legalábbis a közelében annak, ahová született, mert ez így helyénvaló, s különben is, máshol sem kap többet, csak mást.

Ezért néztem ferde szemmel nővéremre s sógoromra, akik eldöntötték, elmennek Magyarba szerencsét próbálni. Bár teóriám mellett híven kitartottam, azért érthető volt, hogy kinn nagyobb esélyük van jobban fizető munkát találni, mint itthon. Szerencsére nem azok az emberek, akik egy hónap után úgy jönnek haza, hogy paprikás krumplit esznek pityókatokány helyett, ezért felkerekedtem meglátogatni őket.

Budapesthez, a nagy magyar fővároshoz közeli Alsónémedi, úgy gondoltam, egy igazi plázacicás, motyós barinős stílusú hely. Ezért voltam kicsit letörve, mikor testvérem bejelentette, baráti társaság érkezik nemsokára. Visszavonulásomat csak az tartotta vissza, hogy a vendégek első e betűjét meghallottam.

„Nem mondtam? Há’ Barótiak!” – közölte sógorom, és másodpercek alatt kiderült: a fél Némedi Erdővidékről van. „Igen, csak az a baj, hogy a lefülelt tolvajok is mind tőlünk vannak…”  – egészítette ki az örömhírt testvérem sokatmondó hallgatással.

Krónika véleményanyag