Már régen elkezdtem játszadozni a gondolattal, ha nem lennének egyre gyorsabb közlekedési eszközök, nem küszködnénk olyan nehézségekkel, mint a távkapcsolat fenntartása, nem telepedne külföldre rengeteg ember, a többség otthon, saját környezetében élne. Persze ez sem jó, a világlátott ember tapasztaltabb, okosabb, tanultabb. Többé-kevésbé sikerült leküzdenünk a távolság adta akadályokat, igénybe vesszük a rendelkezésünkre álló járműveket, sőt a prioritás most már A-ból B-be minél hamarabb eljutni.
Csakhogy nem mindegy, honnan hová szeretnénk. Vannak elszigeteltnek számító helyek, amerre jó esetben egy-egy lehetőség kínálkozik. Így van ez Erdővidékkel is. Aki saját autóját veszi igénybe, könnyű helyzete van, bár ez sem jár kis kockázattal.
Mire nagy nehezen felújítják azt a pár kilométer utat, elkezdik letenni a vízvezetéket, ami a teljes útburkolat feltörésével jár. Nem gond, egy év alatt befejezik, még egy év alatt újraaszfaltozzák az utat, aztán eszükbe jut kiépíteni a csatornázást.
Akinek nincs saját járműve, kénytelen menetrendeket böngészni, jegyárakat számolni, időpontot egyeztetni. Hogyha valaki Kolozsvárról Erdővidékre utazna és bevállalós, csakis stoppal menjen. Hazáig nem viszik, de legalább Kovászna megye határát eléri.
Ha nem, van más lehetőség is. Mikrobusz, busz, vonat. Egy kivételével mindegyik Brassóig viszi az Erdővidékre vágyót. Onnan ki mivel éri: jóindulatú rokonok, busz, naponta egyszer, stop, régebben még volt bányászokat szállító kocsi is, most már csak tejesautóra lehet számítani fejés után.
Van egy gyorsvonat, az egyetlen kivétel, ami sok éven át nem állt meg ugyan Erdővidék határában, de valamelyik szenátor kilobbizta, mikor gyereke kolozsvári egyetemista lett, hogy álljon meg a Szatmár–Bukarest gyors Ágostonfalván. A kalauzok országszerte ismerik ezt a kis falut, mert ez az egyetlen hely, ahol nem nyomtatott jegyet adnak a gyorsvonatra.
Tavaly még a jól megszokott barna kartonpapírkát adták, idénre már ők is modernizálódtak. Amikor a szobányi váróteremmel egybekötött irodában jegyet kértem Kolozsvárig, az eladó kinyitott egy nyugtatömböt.
A kis lapocskát aztán annyira teleírta, hogy majdnem lekéstem a vonatot. S mindezt két példányban kaptam meg, hogy biztos legyen. A fülkében velem utazók csodájára jártak, én meg a betanult világnézet szerint büszkén mutogattam: ha le is vagyunk maradva, de lám, ebben is különbözünk tőletek.
2009. május 28., csütörtök
2009. május 20., szerda
Megszínesedett Tankcsapda
Néhányunk számára nagy bulinak ígérkező esemény zajlott hétvégén Kolozsváron: fellépett a Tankcsapda és a Zanzibar a sportcsarnokban. Őszintén kíváncsi voltam, kiket vonz ez a rendezvény, hisz eddig csak a Félsziget Fesztiválon láttam őket, ahol a közönség nem kizárólag e két koncert kedvéért volt jelen.
A szervezők négyezer emberre számítottak, azonban ennek felével számolhattak utólag. Szerintük azért van ez, mert a Tankcsapdára a fiatalok voltak kíváncsiak, a középiskolások, akiknek vagy pénzük nincs jegyre, vagy a szülők nem engedik el. Nos, én egypár fiatalembert látva, elgondolkoztam, vajon hogy engedték el őket.
A legkisebb méretű bandás póló is a térdükig lógott, de annál büszkébben hirdették, ki a kedvenc együttesük. Aztán jelen voltak az ősrockerek, kötelező hosszú haj, bőrnadrág, szintén bandás póló, de véletlenül sem a Tankcsapda, hanem valami durvább, nagyobb külföldi zenekar. Ez az egyértelmű üzenet, hogy nekem ez túl gyenge, de jobb híján meghallgatom.
Aztán ott volt a masszív réteg, azok az egyetemisták, akik minden jelentősebb rendezvényen részt vesznek, mert jó bandázni. Őket onnan lehetett felismerni, hogy a Zanzibar-koncert alatt az előtérben egymásután énekelték a diáknapokról fennmaradt csapathimnuszokat. Képviseltette magát a 40+ is, ők nagy valószínűséggel elemis gyereküket kísérték el, nehogy bajuk essen, na meg ők is kedvelték azért ezt a zenét. A Zanzibar zenéje odavonzotta a rózsaszín csajokat, a kigyúrt, zselés hajú pasasokkal. Egyszóval teljes volt a stílus- és korosztálykáosz.
Az idén húsz éve fennálló Tankcsapda számíthatott erre a közönségre, hisz kizárólag az ismert számait játszotta, önreklám nélkül. A nézőtéren a táncok pont annyira különböztek, mint a stílusok: egy csapat pogózó, derékig levetkőzött banda mellett rövid szoknyás lányok ingatták a fejüket.
Teljesen megdöntötte ez a koncert a Tankcsapdáról kialakult elképzelésem. Tudtam, hogy kezd népszerű, rádióban hallható zenévé válni, de biztos voltam benne, hogy energiát és pénzt még mindig csak a fanatikusok szánnak rá. Talán a Zanzibar miatt voltak nem odaillő emberkék, vagy lehet, hogy bemegyünk egy csini-tini szobájába, és ő Tankcsapdát fog hallgatni? E kettő még mindig nem fér össze az én fejemben, ami biztos, hogy a bandáról kiforrott képem már nem olyan fekete, nem olyan mocskos, nem olyan vad, nem olyan jó.
A szervezők négyezer emberre számítottak, azonban ennek felével számolhattak utólag. Szerintük azért van ez, mert a Tankcsapdára a fiatalok voltak kíváncsiak, a középiskolások, akiknek vagy pénzük nincs jegyre, vagy a szülők nem engedik el. Nos, én egypár fiatalembert látva, elgondolkoztam, vajon hogy engedték el őket.
A legkisebb méretű bandás póló is a térdükig lógott, de annál büszkébben hirdették, ki a kedvenc együttesük. Aztán jelen voltak az ősrockerek, kötelező hosszú haj, bőrnadrág, szintén bandás póló, de véletlenül sem a Tankcsapda, hanem valami durvább, nagyobb külföldi zenekar. Ez az egyértelmű üzenet, hogy nekem ez túl gyenge, de jobb híján meghallgatom.
Aztán ott volt a masszív réteg, azok az egyetemisták, akik minden jelentősebb rendezvényen részt vesznek, mert jó bandázni. Őket onnan lehetett felismerni, hogy a Zanzibar-koncert alatt az előtérben egymásután énekelték a diáknapokról fennmaradt csapathimnuszokat. Képviseltette magát a 40+ is, ők nagy valószínűséggel elemis gyereküket kísérték el, nehogy bajuk essen, na meg ők is kedvelték azért ezt a zenét. A Zanzibar zenéje odavonzotta a rózsaszín csajokat, a kigyúrt, zselés hajú pasasokkal. Egyszóval teljes volt a stílus- és korosztálykáosz.
Az idén húsz éve fennálló Tankcsapda számíthatott erre a közönségre, hisz kizárólag az ismert számait játszotta, önreklám nélkül. A nézőtéren a táncok pont annyira különböztek, mint a stílusok: egy csapat pogózó, derékig levetkőzött banda mellett rövid szoknyás lányok ingatták a fejüket.
Teljesen megdöntötte ez a koncert a Tankcsapdáról kialakult elképzelésem. Tudtam, hogy kezd népszerű, rádióban hallható zenévé válni, de biztos voltam benne, hogy energiát és pénzt még mindig csak a fanatikusok szánnak rá. Talán a Zanzibar miatt voltak nem odaillő emberkék, vagy lehet, hogy bemegyünk egy csini-tini szobájába, és ő Tankcsapdát fog hallgatni? E kettő még mindig nem fér össze az én fejemben, ami biztos, hogy a bandáról kiforrott képem már nem olyan fekete, nem olyan mocskos, nem olyan vad, nem olyan jó.
2009. május 13., szerda
Moziban holnap, fájlmegosztón ma
Folytatódik a harc az illegális letöltések és szerzői jogvédelem alatt álló művek sokszorosítása ellen. Ezúttal hat hollywoodi filmstúdió a Real-DVD-t perelte be, mert az lehetővé teszi, hogy bárki képfájlt készíthessen DVD-filmjeiről, és azokat saját gépén tárolja.
Kényes téma, a vélemények megoszlanak, van, aki rögtön felkötné az illegálisan letöltőket, van, aki kifejezetten jónak találja, hogy hétköznapi ember számára is elérhető így a filmek, zenék széles skálája. Tény azonban, hogy a film- és zeneipar komoly veszteségről számol be évről évre.
De ha jobban belegondolunk, nem csak őket érinti ez a téma. Ott vannak az on-line újságok, amelyek sokféle próbálkozás után sem tudják meggátolni, hogy egyes anyagokat hivatkozás nélkül átvegyenek más oldalak. Ha hivatkozással veszik át, az is veszteség az adott lapnak, mert az érdeklődő olvasó nem az ő honlapján tölti az értékes időt.
A fotósok sem maradnak ki a sorból, egy-egy jól sikerült kép percek alatt elterjed a világhálón az egyre tökéletesebben működő keresőmotorok segítségével. Segít, ha a fotós saját készítésű logójával látja el az alkotást, de ezzel is több probléma van: ha alig látható, könnyen kivágják a kép sarkából, ha szembetűnőbb helyen van, elveszti a kép az esztétikáját. Egy jó beköpésből pillanatok alatt frappáns idézet lesz, amit rögtön húsz tini tesz ki a blogjára mottóként. Tehát joggal mondhatjuk, hogy semmi sincs biztonságban.
Igaz, hogy anyagi veszteség szempontjából tényleg a film- és zeneipar húzza a rövidebbet. Én azt gondolom, beperelhetnek bármennyi DVD-készítőt, lecsukhatnak akárhány torrentoldal-üzemeltetőt, ez a jelenség nem fog eltűnni, a megosztók, a letöltők mindig megtalálják a módját a törvényes eljárások megszegésének.
Ehelyett inkább abban kellene gondolkozniuk, hogy ne tömegfilmeket gyártsanak, hanem olyan alkotásokat, amire azt mondhatja az átlagember: igen, ezért megéri fizetni. Egy igazi rajongónak minden lemeze megvan kedvenc együttesétől eredetiben, egy igazi filmszerető úgysem fogja csak kamerás mozifelvételről megnézni a kedvenc rendezője legújabb filmjét. Aki meg most nem jár az egyébként nem olcsó moziba, az akkor sem fog, ha nem áll majd rendelkezésére a fájl-letöltés.
Kényes téma, a vélemények megoszlanak, van, aki rögtön felkötné az illegálisan letöltőket, van, aki kifejezetten jónak találja, hogy hétköznapi ember számára is elérhető így a filmek, zenék széles skálája. Tény azonban, hogy a film- és zeneipar komoly veszteségről számol be évről évre.
De ha jobban belegondolunk, nem csak őket érinti ez a téma. Ott vannak az on-line újságok, amelyek sokféle próbálkozás után sem tudják meggátolni, hogy egyes anyagokat hivatkozás nélkül átvegyenek más oldalak. Ha hivatkozással veszik át, az is veszteség az adott lapnak, mert az érdeklődő olvasó nem az ő honlapján tölti az értékes időt.
A fotósok sem maradnak ki a sorból, egy-egy jól sikerült kép percek alatt elterjed a világhálón az egyre tökéletesebben működő keresőmotorok segítségével. Segít, ha a fotós saját készítésű logójával látja el az alkotást, de ezzel is több probléma van: ha alig látható, könnyen kivágják a kép sarkából, ha szembetűnőbb helyen van, elveszti a kép az esztétikáját. Egy jó beköpésből pillanatok alatt frappáns idézet lesz, amit rögtön húsz tini tesz ki a blogjára mottóként. Tehát joggal mondhatjuk, hogy semmi sincs biztonságban.
Igaz, hogy anyagi veszteség szempontjából tényleg a film- és zeneipar húzza a rövidebbet. Én azt gondolom, beperelhetnek bármennyi DVD-készítőt, lecsukhatnak akárhány torrentoldal-üzemeltetőt, ez a jelenség nem fog eltűnni, a megosztók, a letöltők mindig megtalálják a módját a törvényes eljárások megszegésének.
Ehelyett inkább abban kellene gondolkozniuk, hogy ne tömegfilmeket gyártsanak, hanem olyan alkotásokat, amire azt mondhatja az átlagember: igen, ezért megéri fizetni. Egy igazi rajongónak minden lemeze megvan kedvenc együttesétől eredetiben, egy igazi filmszerető úgysem fogja csak kamerás mozifelvételről megnézni a kedvenc rendezője legújabb filmjét. Aki meg most nem jár az egyébként nem olcsó moziba, az akkor sem fog, ha nem áll majd rendelkezésére a fájl-letöltés.
2009. május 6., szerda
Diszkrimináló iskola
Bár nem telt el sok idő azóta, hogy kijártam az életre nevelő tizenkét osztályt, még megízlelhettem azon pedagógusi módszereket, amelyek eltángálással tanítottak. Igaz, csak elemiben, de nálunk is jelen volt a rendetlen nebulót gyógyító botdoktor, aki pontosan tudhatta a szorzótáblát, mert – ha mi nem tudtuk az eredményt – annyi koppintást kapott tőle a nehéz felfogású kobakunk, amennyi a helyes eredmény volt.
A házi készítésű táblatörlők sem mentettek meg a fenekestől, amikor a „fogd meg a cipőd orrát” varázsszóra kreatív osztálytársam hátsó fele feltűnően kidülledt, és a botdoktor suhintásakor tömör krétaport lövellt a levegőbe.
Később úgy éreztük, imánk meghallgatásra talált, beléptünk a napjainkra már divattá vált kicsi iskola, kicsi sztrájk tanítási rendszerbe. Sajnos ez nem tartott sokáig, olyan „normálisan” kellett befejeznünk a líceumot. Bocsánat, középiskolát. Vagyis gimnáziumot. Pontosabban mostanra már főgimnázium az én volt iskolám.
Amikor nővérem kijelentette, hogy diszkrimináció ez a fejlődés, mert ő is szeretett volna összeütközős kocsiba ülni, mikor még belefért, elgondolkodtam, hogy én pedig az iskolát tartom diszkriminálónak, ha már ilyen népszerű ez is. Bár a mi időnkben is gyakrabban váltogatták a tanügyminisztert és a tanrendet, mint mi a tornaszerkónkat, annyira sem voltak képesek, hogy egy tisztességesen felháborító ötlettel álljanak elő, ami miatt kivonulhatunk az utcára.
Pedig milyen jól elüthettük volna a közgázórákat banner készítésével, fontosnak tartottuk volna kifejteni a véleményünket és felháborodásunkat fizikaórán, lehetőleg úgy, hogy a matekból is egy kicsit lecsípjünk, suligyűlést hívtunk volna össze naponta kétszer, és a kapusszolgálatot kettő helyett négy diák végezte volna, nehogy ráadásul valamelyik osztálytársunk beálljon ámokfutónak, s lelövöldözze a diáktanács elnökét.
A sulirádióból minden szünetben a „Föl, föl vitézek a csatára!” kezdetű dal hangzott volna el. Milyen büszkék lettek volna rám a rokonok, látva, hogy felvonulunk az utcákon, kiköveteljük, megvédjük, kiharcoljuk a jogainkat.
De így? Egy-két unalmas sztrájk, semmi piszkálás, semmi felháborodás. Úgy kellett elvégeznem az iskolát, hogy legfőbb feladatom a tanulás volt. Hát élet az ilyen?
A házi készítésű táblatörlők sem mentettek meg a fenekestől, amikor a „fogd meg a cipőd orrát” varázsszóra kreatív osztálytársam hátsó fele feltűnően kidülledt, és a botdoktor suhintásakor tömör krétaport lövellt a levegőbe.
Később úgy éreztük, imánk meghallgatásra talált, beléptünk a napjainkra már divattá vált kicsi iskola, kicsi sztrájk tanítási rendszerbe. Sajnos ez nem tartott sokáig, olyan „normálisan” kellett befejeznünk a líceumot. Bocsánat, középiskolát. Vagyis gimnáziumot. Pontosabban mostanra már főgimnázium az én volt iskolám.
Amikor nővérem kijelentette, hogy diszkrimináció ez a fejlődés, mert ő is szeretett volna összeütközős kocsiba ülni, mikor még belefért, elgondolkodtam, hogy én pedig az iskolát tartom diszkriminálónak, ha már ilyen népszerű ez is. Bár a mi időnkben is gyakrabban váltogatták a tanügyminisztert és a tanrendet, mint mi a tornaszerkónkat, annyira sem voltak képesek, hogy egy tisztességesen felháborító ötlettel álljanak elő, ami miatt kivonulhatunk az utcára.
Pedig milyen jól elüthettük volna a közgázórákat banner készítésével, fontosnak tartottuk volna kifejteni a véleményünket és felháborodásunkat fizikaórán, lehetőleg úgy, hogy a matekból is egy kicsit lecsípjünk, suligyűlést hívtunk volna össze naponta kétszer, és a kapusszolgálatot kettő helyett négy diák végezte volna, nehogy ráadásul valamelyik osztálytársunk beálljon ámokfutónak, s lelövöldözze a diáktanács elnökét.
A sulirádióból minden szünetben a „Föl, föl vitézek a csatára!” kezdetű dal hangzott volna el. Milyen büszkék lettek volna rám a rokonok, látva, hogy felvonulunk az utcákon, kiköveteljük, megvédjük, kiharcoljuk a jogainkat.
De így? Egy-két unalmas sztrájk, semmi piszkálás, semmi felháborodás. Úgy kellett elvégeznem az iskolát, hogy legfőbb feladatom a tanulás volt. Hát élet az ilyen?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)