Nem szeretnék újabb ötletet adni a „tiszteletreméltó” programfeltörő szorgoskáknak, de sokszor furdal a kíváncsiság, vajon az emberek milyen alapon választják meg jelszavukat. Érdekelne mondjuk, hogy Obama e-mailjének mi a jelszava?
Egyszer olvastam egy államvizsga-dolgozatot, amely arról szólt, hogy ki minek alapján választja a becenevét, amivel különböző csevegőkre lép be. Fölöttébb érdekes volt a megkérdezettek határtalan fantáziája, megspékelve azzal, hogy a magyar nyelv, illetve a különböző nyelvek keverése rengeteg többértelmű szót eredményezett. És most nem jóska1985-ről beszélek, mert neki biztos a jelszava is a születési dátumából áll.
A jelszó választásának van egy óriási előnye: bármit írhatsz, senki nem fogja látni, mert az a lényeg, hogy titokban maradjon. Olyan szó kell legyen, amit a családtagok sem találnak ki, leírhatod kedvenc színésznőd nevét, – akinek imádatát nem mered vállalni a nyilvánosság előtt – káromkodhatsz kedvedre, vagy legnagyobb szerelmed nevét is használhatod. Azonkívül megvannak a jól bevett szokások: becenév, a telefon klaviatúrája alapján a keresztnév számokban, a kutya, malac, anyuka, feleség nevének használata, vagy csak egyszerűen a qwerty.
Bár lehet felmérést készíteni a lakosság jelszóválasztási szokásairól, konkrét példákat úgysem tudnánk összegyűjteni. Pedig szerintem külön kultúrája van a jelszóválasztásnak, olyan, mintha belelapoznál valakinek a naplójába, és elolvasnál belőle egy oldalt. Lehet, hogy csak egy koncertélményt ír le (jelszava: Tankcsapda), de az is lehet, hogy egy tini szülők elől titkolt szokásáról fogsz olvasni (jelszó: Cigi4ever), vagy az imádott ellenkező nem iránti vonzalmáról ír (jelszó: Matildka).
Hallottam olyan történetet, hogy egy több éve tartó élettársi kapcsolat azért ment tönkre, mert az egyik fél megtudta párja jelszavát, ami a férfi fiatalkori szerelmének neve volt. Lehet vitatkozni, hogy ki hibás (aki feltörte a jelszót, vagy aki régi szerelmét még mindig nem cserélte le), annyi bizonyos, hogy jelszavunk is egyfajta viselkedésünket tükrözi, meghatároz minket, mert: a szó olyan kell legyen, amit soha nem felejtünk el, amit a haverok nem találnak ki, s amit nem lehet könnyen feltörni. Tehát joggal mondhatjuk: mondd meg a jelszavad (ha vagy olyan bangó), s megmondom, ki vagy!
2009. július 27., hétfő
2009. július 20., hétfő
A sors keze
„Kibírhatatlan ez a meleg!” – hallhatjuk az utóbbi napokban a panaszt. Még jó, hogy a múlt héten esett az eső, így legalább változatos a kesergés: „Soha nem lesz jó meleg napsütés!”. Télen panaszkodunk a nagy hidegre, s hogy sok ruhát kell magunkra venni, nyáron a kánikulára, esőben a szomorú időjárásra, s hogy elázunk.
Áldott dolog ez az időjárás. Hány ismerkedő ember első beszélgetése szólt róla? Hány szabadtéri eseményt befolyásolt már? A híradóban külön stúdiót és plusz három percet követelt ki magának: „Napsütéses idő várható, néhol felhős lesz az ég, előfordulhat eső, zápor, szélfúvás. A hőmérséklet 20 és 35 fok között lesz!” Így a legegyszerűbb, nem mondhatjuk, hogy tévedtek az időjósok, ha esik-fúj, mert ők megmondták: néhol az is előfordulhat!
Nincs étvágyad? A melegtől van. Szédülsz? Napszúrást kaptál. Fáj a füled, fogad, fejed? Huzatot kaptál. Tüsszentettél? Télen meghűltél, nyáron allergiád van, vagy szénanátha. Minél több példát hozok fel, annál jobban kitisztul bennem a gondolat, hogy az időjárás életünk egyik nagyon fontos része. A sors jobb keze. Annak függvényében döntöd el a napi programod, hogy milyen idő van odakinn. Szerencsésnek mondhatja magát, aki nem a szabad ég alatt dolgozik, hisz ő csak azt kell hogy eldöntse, túlórázzon-e még, hogy ne ázzon el hazáig.
Azoknak az embereknek, akik gazdálkodásra adták a fejüket, az időjárás a jobb és a bal keze is a sorsuknak. A nyári kánikula jó „szénacsinálásra”, de ha túl sokáig tart, kiszárad a termés. A sok esőzéstől elrothad a sarjú, de legalább nem kell a mezőn aszalódni. A nagy viharban megijed a csorda, elkószálnak az állatok, vagy beléjük csap a villám.
Árvízkor minden föld termésképtelenné válik, ez nem is nagy baj, mert a csűrt úgyis elsodorta már az ár. Ha vasárnap délelőtt esik az eső, a pap is örvend, a hívek mező helyett a templomba mennek. Nyáron fölösleges teaestet szervezni az általános érdektelenség miatt, hiszen falun az esküvők is úgy zajlanak, hogy 7 órától szünetel a mulatság, mindenki hazamegy elvégezni az esti bajt.
Ha talán nem panaszkodnánk annyit az időjárásra, a hétből legalább egy nap megfelelne nekünk, hogy süt a nap, vagy épp felhős az ég, lehet, hogy nem lennénk ennyire frusztráltak. De most indulok haza, mert úgy látom beborult. A francba.
Áldott dolog ez az időjárás. Hány ismerkedő ember első beszélgetése szólt róla? Hány szabadtéri eseményt befolyásolt már? A híradóban külön stúdiót és plusz három percet követelt ki magának: „Napsütéses idő várható, néhol felhős lesz az ég, előfordulhat eső, zápor, szélfúvás. A hőmérséklet 20 és 35 fok között lesz!” Így a legegyszerűbb, nem mondhatjuk, hogy tévedtek az időjósok, ha esik-fúj, mert ők megmondták: néhol az is előfordulhat!
Nincs étvágyad? A melegtől van. Szédülsz? Napszúrást kaptál. Fáj a füled, fogad, fejed? Huzatot kaptál. Tüsszentettél? Télen meghűltél, nyáron allergiád van, vagy szénanátha. Minél több példát hozok fel, annál jobban kitisztul bennem a gondolat, hogy az időjárás életünk egyik nagyon fontos része. A sors jobb keze. Annak függvényében döntöd el a napi programod, hogy milyen idő van odakinn. Szerencsésnek mondhatja magát, aki nem a szabad ég alatt dolgozik, hisz ő csak azt kell hogy eldöntse, túlórázzon-e még, hogy ne ázzon el hazáig.
Azoknak az embereknek, akik gazdálkodásra adták a fejüket, az időjárás a jobb és a bal keze is a sorsuknak. A nyári kánikula jó „szénacsinálásra”, de ha túl sokáig tart, kiszárad a termés. A sok esőzéstől elrothad a sarjú, de legalább nem kell a mezőn aszalódni. A nagy viharban megijed a csorda, elkószálnak az állatok, vagy beléjük csap a villám.
Árvízkor minden föld termésképtelenné válik, ez nem is nagy baj, mert a csűrt úgyis elsodorta már az ár. Ha vasárnap délelőtt esik az eső, a pap is örvend, a hívek mező helyett a templomba mennek. Nyáron fölösleges teaestet szervezni az általános érdektelenség miatt, hiszen falun az esküvők is úgy zajlanak, hogy 7 órától szünetel a mulatság, mindenki hazamegy elvégezni az esti bajt.
Ha talán nem panaszkodnánk annyit az időjárásra, a hétből legalább egy nap megfelelne nekünk, hogy süt a nap, vagy épp felhős az ég, lehet, hogy nem lennénk ennyire frusztráltak. De most indulok haza, mert úgy látom beborult. A francba.
2009. július 14., kedd
A lopni való robogó
Azt mondják, Kolozsvár a huzalok városa. Több fotós ismerősöm mondta, hogy vegyen alpinista leckéket az, aki épületeket szeretne fényképezni a városban anélkül, hogy belelógjanak a vezetékek. Én a tömbháznegyedek összetákolt garázsait ennél is városképrombolóbbnak tartottam.
Nem értettem, mi a lényege annak, hogy egy négyszögű pléhlemezbe tárolja valaki autóját, hiszen nem esik olyan gyakran a jég, hogy a szabadban nagy károk érjék a járművet. A lopások elleni védelem már logikusnak tűnt, bár nem kis iróniával néztem végig a szomszédot, aki ezeréves Daciáját hét lakat alá zárta. Az már úgysem kell senkinek, nagy üzletet nem csinálnak vele, gondoltam én naivan.
Amikor új albérletet kerestünk, mondták, hogy olyan helyre költözzünk, ahol zárt helyen tudjuk tárolni a tulajdonunkban lévő kis robogót. Én is jobban szerettem volna biztos helyen tudni a pár száz lejt érő, de munkaeszközként szolgáló járművet, végül mégsem sikerült minden kondíciót kielégítő lakást találnunk, így a robogó helye a parkoló lett, a vaskerítéshez kötözve.
Nagyon megtetszhetett valakinek a szétszakadt ülés vagy a rozsdás sárvédő, mert a hétvégénkből szomorú vasárnap lett, miután szombat éjjel valaki ellopta a kis szerkentyűt. Első dolog hívni a rendőrséget. Hogyne, jönnek, mindjárt a helyszínen lesznek. Később meggondolták magukat, visszahívtak, hogy mégsem jönnek, majd hétfőn reggel menjünk feljelentést tenni.
Persze, hogy is gondolhattuk volna, hogy bármit is mozdít a rendőrség vasárnap délután egy kis robogó eltűnése ügyében, ilyen piti dolog naponta történik. Az egyetlen, amit tehettünk, hogy átfésültük a környéket, hátha nem tudták begyújtani (bár kevés az esélye, mert péntek este takarították ki a karburátort), vagy csak szórakozásból kötötték el, s valamelyik bokorban majd rátalálunk. Mindhiába.
Nem az anyagi kár a legzavaróbb az egészben, hanem a tehetetlenség s a felgyülemlett düh, hogy megloptak, elvették, ami jogosan a tiéd, s nem tudsz tenni ellene semmit. Lassan lecseng a történet, de te még hónapok múlva is felkapod a fejed bármilyen motorzúgásra, a lakhelyed környékén pedig folyton a zöldövezetet fogod bámulni. De nem baj, ha majd valamelyik ismerősünk (bár ne tenné) így jár, majd nekünk is lesz egy vigasztaló történetünk: hajjaj, minket is megloptak, ne törődj, túl leszel rajta, más lehetőséged úgysincs.
Nem értettem, mi a lényege annak, hogy egy négyszögű pléhlemezbe tárolja valaki autóját, hiszen nem esik olyan gyakran a jég, hogy a szabadban nagy károk érjék a járművet. A lopások elleni védelem már logikusnak tűnt, bár nem kis iróniával néztem végig a szomszédot, aki ezeréves Daciáját hét lakat alá zárta. Az már úgysem kell senkinek, nagy üzletet nem csinálnak vele, gondoltam én naivan.
Amikor új albérletet kerestünk, mondták, hogy olyan helyre költözzünk, ahol zárt helyen tudjuk tárolni a tulajdonunkban lévő kis robogót. Én is jobban szerettem volna biztos helyen tudni a pár száz lejt érő, de munkaeszközként szolgáló járművet, végül mégsem sikerült minden kondíciót kielégítő lakást találnunk, így a robogó helye a parkoló lett, a vaskerítéshez kötözve.
Nagyon megtetszhetett valakinek a szétszakadt ülés vagy a rozsdás sárvédő, mert a hétvégénkből szomorú vasárnap lett, miután szombat éjjel valaki ellopta a kis szerkentyűt. Első dolog hívni a rendőrséget. Hogyne, jönnek, mindjárt a helyszínen lesznek. Később meggondolták magukat, visszahívtak, hogy mégsem jönnek, majd hétfőn reggel menjünk feljelentést tenni.
Persze, hogy is gondolhattuk volna, hogy bármit is mozdít a rendőrség vasárnap délután egy kis robogó eltűnése ügyében, ilyen piti dolog naponta történik. Az egyetlen, amit tehettünk, hogy átfésültük a környéket, hátha nem tudták begyújtani (bár kevés az esélye, mert péntek este takarították ki a karburátort), vagy csak szórakozásból kötötték el, s valamelyik bokorban majd rátalálunk. Mindhiába.
Nem az anyagi kár a legzavaróbb az egészben, hanem a tehetetlenség s a felgyülemlett düh, hogy megloptak, elvették, ami jogosan a tiéd, s nem tudsz tenni ellene semmit. Lassan lecseng a történet, de te még hónapok múlva is felkapod a fejed bármilyen motorzúgásra, a lakhelyed környékén pedig folyton a zöldövezetet fogod bámulni. De nem baj, ha majd valamelyik ismerősünk (bár ne tenné) így jár, majd nekünk is lesz egy vigasztaló történetünk: hajjaj, minket is megloptak, ne törődj, túl leszel rajta, más lehetőséged úgysincs.
2009. július 7., kedd
Segítség, segítenek!
A természetem sajnos nem ebbe a világba illő, sőt néha komoly hátrányokkal jár, tudniillik, ha nem muszáj, senkit nem zargatok a saját problémáimmal. Zavarba jövök az eladóktól, akik az üzletben lerohannak a nagy segíteni akarásukkal, persze, ehhez hozzátartozik az is, hogy amikor tényleg vásárolni szeretnék, sehol nincsenek.
Irigykedve hallgatom barátnőm történeteit, aki különböző szórakozóhelyeken azzal védekezik a felárazás ellen, hogy szemrebbenés nélkül számlát kér az itala mellé. A helyzetet tetőzi, hogy román nyelvű, szakkifejezésekben korlátozott tudásom is zavarba ejt, rémálmaim közé tartozik a jelenet, mikor reklamálni megyek, s visszakérdeznek valami olyasmit, amiről halvány lila gőzöm sincs, a mondatból is csak a kötőszavakat értem. S ha mindezt ráadásul telefonon kell elintézni, az már überel mindent, a pár másodperces lapsus bedöngöl a föld alá.
Ezért váratott magára egy hónapot az elhatározásom, hogy most már tényleg fel kellene hívnom a szavatosságot vállaló céget, mert végképp beadta a kulcsot a hűtőszekrény. Csakhogy a helyzetet súlyosbította, hogy a hűtőszekrénnyel megmagyarázhatatlan probléma volt: nem igaz, hogy nem hűtött, de a tej egy nap alatt megromlott benne, egy héten egyszer pedig egy nap alatt csontkeményre fagyott minden.
Megfogalmaztam a mondókámat, tárcsáztam, és – mivel Murphyvel hihetetlen jó viszonyban vagyunk – egy morcos telefonos lányra találtam a vonal túlsó végén. Kérdezem, hogy hozzájuk kell-e telefonálni garanciaügyben, mire kapom is az arrogáns választ, ha náluk vásároltam, és ezt a számot adták meg, akkor miért kérdezek hülyeségeket? Mikor túljutottunk egy ötperces beszélgetésen, miszerint miért nem az én nevemen van a garancia, és az érdekes kérdésen, hogy milyen hűtőnk volt azelőtt, végre a lényegre térünk: mi baj van a hűtővel.
Nem hűt rendesen vágom ki magam szakszerűen. De mégis ez mit jelent? Hát, megromlik egy nap alatt az étel. Megkért, hogy saccoljam meg, hány fok lehet a hűtőben, szerintem 17-18 volt, mire azt kérdi: és mégis, ezt mivel mértem meg? Na itt hozott ki annyira a sodromból, hogy minden szégyenlősségemet félretéve kijelentsem: nem vagyok még annyira agyalágyult, hogy ne tudjam, mire jó egy hűtő, s nem telefonos segítséget kértem, hanem egy szakembert, hogy így, július közepe táján ne kelljen minden kaját kidobnom. Azóta várjuk a szakikat, s csak erősödött bennem a meggyőződés, ha nem muszáj, nem zaklatok olyan embereket a bajommal, akiket ezért fizetnek.
Irigykedve hallgatom barátnőm történeteit, aki különböző szórakozóhelyeken azzal védekezik a felárazás ellen, hogy szemrebbenés nélkül számlát kér az itala mellé. A helyzetet tetőzi, hogy román nyelvű, szakkifejezésekben korlátozott tudásom is zavarba ejt, rémálmaim közé tartozik a jelenet, mikor reklamálni megyek, s visszakérdeznek valami olyasmit, amiről halvány lila gőzöm sincs, a mondatból is csak a kötőszavakat értem. S ha mindezt ráadásul telefonon kell elintézni, az már überel mindent, a pár másodperces lapsus bedöngöl a föld alá.
Ezért váratott magára egy hónapot az elhatározásom, hogy most már tényleg fel kellene hívnom a szavatosságot vállaló céget, mert végképp beadta a kulcsot a hűtőszekrény. Csakhogy a helyzetet súlyosbította, hogy a hűtőszekrénnyel megmagyarázhatatlan probléma volt: nem igaz, hogy nem hűtött, de a tej egy nap alatt megromlott benne, egy héten egyszer pedig egy nap alatt csontkeményre fagyott minden.
Megfogalmaztam a mondókámat, tárcsáztam, és – mivel Murphyvel hihetetlen jó viszonyban vagyunk – egy morcos telefonos lányra találtam a vonal túlsó végén. Kérdezem, hogy hozzájuk kell-e telefonálni garanciaügyben, mire kapom is az arrogáns választ, ha náluk vásároltam, és ezt a számot adták meg, akkor miért kérdezek hülyeségeket? Mikor túljutottunk egy ötperces beszélgetésen, miszerint miért nem az én nevemen van a garancia, és az érdekes kérdésen, hogy milyen hűtőnk volt azelőtt, végre a lényegre térünk: mi baj van a hűtővel.
Nem hűt rendesen vágom ki magam szakszerűen. De mégis ez mit jelent? Hát, megromlik egy nap alatt az étel. Megkért, hogy saccoljam meg, hány fok lehet a hűtőben, szerintem 17-18 volt, mire azt kérdi: és mégis, ezt mivel mértem meg? Na itt hozott ki annyira a sodromból, hogy minden szégyenlősségemet félretéve kijelentsem: nem vagyok még annyira agyalágyult, hogy ne tudjam, mire jó egy hűtő, s nem telefonos segítséget kértem, hanem egy szakembert, hogy így, július közepe táján ne kelljen minden kaját kidobnom. Azóta várjuk a szakikat, s csak erősödött bennem a meggyőződés, ha nem muszáj, nem zaklatok olyan embereket a bajommal, akiket ezért fizetnek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)