Nem érzed az ízeket, szagokat, fáj a torkod, nem tudsz csukott szájjal lélegezni, evés közben úgy szuszogsz, mint aki Himalájára tart felfelé, mert nem tudod eldönteni: megrágod az ételt anélkül, hogy kiessen a szádból, vagy levegőt veszel.
A füled is mintha be lenne dugulva, folyton zúg a fejed, ráz a hideg, vagy épp izzadsz, naphosszat folyik az orrod, tüsszögsz, vagy köhögsz, jobb esetben a kettőt egyszerre. Ez az irdatlan állapot a nép hű betegsége, az influenza, hűlés, nátha, ki hogy ismeri. Megelőzni tulajdonképpen lehetetlenség. Hiába öltözöl fel, a levegőben mindig ott van a vírus, ami pillanatok alatt mászik be a bőröd alá. A védőoltás arra jó, hogy nem dönt ágynak a betegség. Ha mégis, akkor majd azt mondják a készítői, nem erre a fajtára volt kidolgozva.
A lábon állva átevickélt betegség talán még rosszabb, mert ágyba fekve három nap alatt kihevered, és még pihensz is, különben meg két hétig tart és fennáll a veszélye, hogy másokra is átragasztod, esetleg nem kúrálod ki rendesen, ami később komplikációkhoz vezethet. Olyan érzés kerít hatalmába, mintha a környezeted felett lebegnél, a betegséggel töltött napjaidat mintha átaludnád, ami az alatt történik, mintha egy álom töredéke lenne.
De manapság az influenzát nem betegségként kezelik, egy állapot, s aki ágynak esik tőle, gyenge, vagy kényes. Hiszen ott van a sok csodagyógyszer, a pezsgő, a krémes, a zselés, a szirupos, a szilárd, toroknak, mandulának, gégének, citrommal, mézzel, majoránnával, köménnyel, bodzával, szóval mindennel, ami egy mezőn az utadba akadna. Ahhoz, hogy a társadalom elismert tagja legyél, legalább három gyógyítási módot ismerned kell. Képes vagy önmagad diagnózisát felállítani, szakértelemmel veszed elő a megfelelő orvosságokat a házi patikából.
Intelligens gyógyszereket tömsz magadba, mindenféle orr-, toroktisztítót szagolgatsz, és azt számolod, kibírod-e tüsszentés nélkül azt a negyed órát, amit buszon kell eltöltened. Mert egy kis náthától nem áll meg a világ. Annyira harcolsz a betegség ellen, ami alattomos módon ki akar zökkenteni a hétköznapjaidból, hogy észrevétlenül kétszer annyi dolgot vállalsz magadra. S mindezt azért, hogy ne gondolják, gyenge az immunrendszered, nem ijedsz meg egy kis köhögéstől, mert ez már nem trendi.
Közben nem is gondolsz a legyengült szervezetedre, ami minden más megpróbáltatás mellett küzd a gyógyulásért, te pedig kizárólag mesterségesen vagy hajlandó segíteni neki, mert más módszer sok időbe telne. Ennyit nem veszíthetsz, nincs időd magaddal törődni, azt majd elvégzik a vitaminok.
2008. december 22., hétfő
2008. november 27., csütörtök
Állati és emberi ügyek
Nem szoktam kényeskedni, de mikor legutóbb a járda közepén elcsúsztam egy kutyaürüléken, nagyon dühített a világ. Megúsztam esés nélkül, de később a buszon nagy erőfeszítésembe került kiállnom a „de büdös vagy, miért szálltál fel” pillantásokat. Le kellett mondanom a korábban betervezett programomat a figyelmetlen gazdi miatt, miközben rögeszmésen csak arra tudtam gondolni: otthon gyomorforgással egybekötött cipőmosás vár.
Közben gondolkodtam, hogyan lehetne a házi kedvenc szükségletének mikéntjét megoldani ebben a csupa beton környezetben. Ha mondjuk a gazdi mindig feltakarítaná kutyája piszkát, az megoldás lehetne. De hányan tennék ezt meg? Én bármennyire szeretném a kutyámat, nem vállalnám be, ahogyan magamat ismerem. Ha megkeresi a kutyasétáltató az első zöldövezetet – ez már ésszerűbb, csak akkor az a probléma, hogy már messziről bűzlik a park, a nyári napozást elfelejtheted a környéken. Igazságtalan lenne annak a kijelentése is, hogy ha ilyen környezetbe költöztél, ne tarts kutyát vagy legyen saját kerted.
Bevallom: nem jöttem rá, hogyan lehetne mindenkinek jó eredményre jutni, de legalább óvatosabb lettem. Másnap, mikor elindultam az utcán, nagyon figyeltem, hova lépek. Megdöbbentem, mi mindent ki kell kerülnöm. Kitaláltam, ezentúl nem lépésről lépésre haladok, hanem köpettől köpetig. Mikor kijelenti az ember, hogy „köpök rá!” nem is tudatosul benne, milyen undorító szójárás ez. Az utcán való köpködést igazán el lehet ítélni, nem létszükséglet, még soha nem hallottam, hogy valaki nyáltúltengésbe halt volna bele.
Aztán két lépéssel tovább – mintha tudta volna a Szamos menti utca, miért haragszom minden embertársamra –, ahogy felkanyarodtam a hídra, a túloldali bokrok között két nagyon ingatag középkorú férfi eljátszotta, hogy szökőkút: vigyorogva vizeltek bele a Szamosba. Elég is volt ennyi nekem aznapra, már csak azon csodálkoztam, hogy eddig a legnagyobb problémám a kutyaürülék volt. Az állat ugyebár ösztönösen akkor és ott végzi el a dolgát, ahol rájön.
Ez természetes. Az, hogy a gazdája csak a tömbház előtti járdáig viszi el sétálni, már nem az állat hibája. És az utcán vizelő, köpködő emberek? Civilizálatlanok? Neveletlenek? Nem tudnám megmondani, de azt biztosan tudom, a háziállatokat hamarabb meg lehet tanítani lehúzni a vécét, mint ezeket az embereket leszoktatni undorító szokásukról. De a gyomorforgással egybekötött cipőmosás még mindig rám vár.
Közben gondolkodtam, hogyan lehetne a házi kedvenc szükségletének mikéntjét megoldani ebben a csupa beton környezetben. Ha mondjuk a gazdi mindig feltakarítaná kutyája piszkát, az megoldás lehetne. De hányan tennék ezt meg? Én bármennyire szeretném a kutyámat, nem vállalnám be, ahogyan magamat ismerem. Ha megkeresi a kutyasétáltató az első zöldövezetet – ez már ésszerűbb, csak akkor az a probléma, hogy már messziről bűzlik a park, a nyári napozást elfelejtheted a környéken. Igazságtalan lenne annak a kijelentése is, hogy ha ilyen környezetbe költöztél, ne tarts kutyát vagy legyen saját kerted.
Bevallom: nem jöttem rá, hogyan lehetne mindenkinek jó eredményre jutni, de legalább óvatosabb lettem. Másnap, mikor elindultam az utcán, nagyon figyeltem, hova lépek. Megdöbbentem, mi mindent ki kell kerülnöm. Kitaláltam, ezentúl nem lépésről lépésre haladok, hanem köpettől köpetig. Mikor kijelenti az ember, hogy „köpök rá!” nem is tudatosul benne, milyen undorító szójárás ez. Az utcán való köpködést igazán el lehet ítélni, nem létszükséglet, még soha nem hallottam, hogy valaki nyáltúltengésbe halt volna bele.
Aztán két lépéssel tovább – mintha tudta volna a Szamos menti utca, miért haragszom minden embertársamra –, ahogy felkanyarodtam a hídra, a túloldali bokrok között két nagyon ingatag középkorú férfi eljátszotta, hogy szökőkút: vigyorogva vizeltek bele a Szamosba. Elég is volt ennyi nekem aznapra, már csak azon csodálkoztam, hogy eddig a legnagyobb problémám a kutyaürülék volt. Az állat ugyebár ösztönösen akkor és ott végzi el a dolgát, ahol rájön.
Ez természetes. Az, hogy a gazdája csak a tömbház előtti járdáig viszi el sétálni, már nem az állat hibája. És az utcán vizelő, köpködő emberek? Civilizálatlanok? Neveletlenek? Nem tudnám megmondani, de azt biztosan tudom, a háziállatokat hamarabb meg lehet tanítani lehúzni a vécét, mint ezeket az embereket leszoktatni undorító szokásukról. De a gyomorforgással egybekötött cipőmosás még mindig rám vár.
2008. november 19., szerda
Átmenet
Az első hetekben, mikor óvodába kezdtem járni, az egész családot vigyázzba vezényeltem hajnalban, nehogy elkéssünk, még szombaton is. Nagycsoportosan melegség töltött el, ha rágondoltam az iskolakezdésre. Negyedik osztályban azzal dicsekedtünk hihetetlen büszkeséggel a kisebb éveseknek, hogy nekünk jövőtől már lesz fizika- meg kémiaóránk.
Konfirmálás után hegyesen vonultunk ki úrvacsorát venni, hosszan belenézve kisebb iskolatársaink szemébe, értsék, mennyivel többek vagyunk náluk. A gimnáziumban azonban teljes jogú, de hatáskörünket ki nem használó utolsó évesek lettünk, már nem néztük le a kicsiket, inkább irigykedtünk. Kezemben volt az érettségi diploma, és vártam azt az óvodás melegséget. Nem jött. Inkább féltem, mit kezdek most vele, hogy lesz, képtelen vagyok még négy évet tanulni, dolgozni akarok, sok pénzt keresni, végre önálló lenni. De hamar ráébredtem: ennyi tudomány nem elég a folytatáshoz.
Újabb négy év pénzkeresetre vágyó tanulás következett, majd az újabb diplomával a kezemben a sírógörcs környékezett. Na tessék, kellett neked, most eredj dolgozni, de hová? Most bezzeg továbbra is órákra akartam járni, hogy minél hamarabb megrohanjuk utána az első kocsmát, fesztiválozni akartam, zsíros kenyeret enni ebédre. Aztán jött a megváltó munkába állás, mellette pedig a továbbtanulás.
Most már haragszom magamra: miért kellett erre úgy várnom? Ahogy egy kicsit elhessegetem a rózsaszín felhőt, úgy érzem, egy lépést nem tettem előre. Azt hiszem, most sem vagyok okosabb, mint négy vagy nyolc éve, csak éppen kétszer annyi a teher a vállamon. A pénzkereset még mindig nem jogosított fel arra, hogy meg tudjam venni azt a porszívót. Még mindig van zsíros kenyér ebédre, csak a szabadidő adta be a kulcsot. Kellett ez nekem?
Miért nem maradhattam óvodás, akkor legalább a zsírt is rákennék helyettem a kenyérre. Irigyelni tudom azoknak a felfogását, akiknek, habár ott lenne az ideje, eszük ágában sincs dolgozni, minek azt, ha innen-onnan összegyűl a mindennapi? Miért nem vagyok én is olyan? Miért van lelkiismeretfurdalásom a legtermészetesebb "meghívlak egy italra" felajánlás elfogadásánál? És ha már itt tartunk: melyik a helyes felfogás? Továbbra is értékeljük alá magunkat, mert a végösszeg a fizetésnél azt mutatja, esetleg éljünk ideológiákban, hogy a nagy emberek mindig holtuk után lettek híresek, vagy éljünk csendben a periférián, magunkba fojtva a gondolatot, hogy csak egy kicsit kellett volna megemberelnünk magunkat.
Konfirmálás után hegyesen vonultunk ki úrvacsorát venni, hosszan belenézve kisebb iskolatársaink szemébe, értsék, mennyivel többek vagyunk náluk. A gimnáziumban azonban teljes jogú, de hatáskörünket ki nem használó utolsó évesek lettünk, már nem néztük le a kicsiket, inkább irigykedtünk. Kezemben volt az érettségi diploma, és vártam azt az óvodás melegséget. Nem jött. Inkább féltem, mit kezdek most vele, hogy lesz, képtelen vagyok még négy évet tanulni, dolgozni akarok, sok pénzt keresni, végre önálló lenni. De hamar ráébredtem: ennyi tudomány nem elég a folytatáshoz.
Újabb négy év pénzkeresetre vágyó tanulás következett, majd az újabb diplomával a kezemben a sírógörcs környékezett. Na tessék, kellett neked, most eredj dolgozni, de hová? Most bezzeg továbbra is órákra akartam járni, hogy minél hamarabb megrohanjuk utána az első kocsmát, fesztiválozni akartam, zsíros kenyeret enni ebédre. Aztán jött a megváltó munkába állás, mellette pedig a továbbtanulás.
Most már haragszom magamra: miért kellett erre úgy várnom? Ahogy egy kicsit elhessegetem a rózsaszín felhőt, úgy érzem, egy lépést nem tettem előre. Azt hiszem, most sem vagyok okosabb, mint négy vagy nyolc éve, csak éppen kétszer annyi a teher a vállamon. A pénzkereset még mindig nem jogosított fel arra, hogy meg tudjam venni azt a porszívót. Még mindig van zsíros kenyér ebédre, csak a szabadidő adta be a kulcsot. Kellett ez nekem?
Miért nem maradhattam óvodás, akkor legalább a zsírt is rákennék helyettem a kenyérre. Irigyelni tudom azoknak a felfogását, akiknek, habár ott lenne az ideje, eszük ágában sincs dolgozni, minek azt, ha innen-onnan összegyűl a mindennapi? Miért nem vagyok én is olyan? Miért van lelkiismeretfurdalásom a legtermészetesebb "meghívlak egy italra" felajánlás elfogadásánál? És ha már itt tartunk: melyik a helyes felfogás? Továbbra is értékeljük alá magunkat, mert a végösszeg a fizetésnél azt mutatja, esetleg éljünk ideológiákban, hogy a nagy emberek mindig holtuk után lettek híresek, vagy éljünk csendben a periférián, magunkba fojtva a gondolatot, hogy csak egy kicsit kellett volna megemberelnünk magunkat.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)