Spóroljunk a lottópénzen

Te se tagadd, tudom, hogy eljátszadoztál már azzal a gondolattal, hogy mit tennél, ha megnyernéd a lottót. Na valamelyik reggel én is ezzel az eszmefuttatással tartottam magam életbe a 32-ősön, annak ellenére, hogy életembe nem lottóztam.

Az első gondolatom az volt, hogy természetesen titokban tartanám, nehogy kiraboljanak, vagy járjanak kunyerálni. De azért pár embernek eldicsekednék vele… mondjuk a családnak, meg 1-2 havernak… jó na, 3-nak. 5 másodpercre rá ez a szám 30-ra ugrott. Elképzeltem a sárga irigységet a képükön, a hozzám közelállóknak pedig a boldogságot, amivel az irántam való szeretetük egyenes arányban nő.

Aztán kitaláltam, hogy az első nagyobb befektetésem egy nagy ház lenne itt Kolozsváron. A második egy kocsi (ezzel együtt egy sofőrkönyv, persze legálisan, sok mostanság a lebuktatás). S itt megakadt a tudomány… persze, lehet költekezni évekig, de mi lesz, ha egyszer csak elfogy… ez a szám se egy végtelen összeg. Talán be kéne fektetni valamibe… de mibe?

Mostanában minden bebukik… s hirtelen azon kaptam magam, hogy elkezdek spórolni. Mérgesen szálltam le a buszról, szidtam a világot, hogy annyi rossz hírt pakol bele a fejembe, annyi borús kilátás, csőd van mostanság, hogy belemásznak a legmélyebb álmaimba, s azt sem hagyják, hogy nyugodtan elköltsem a nem létező pénzemet!!!

Láncreakció

Bözsi néni ki nem állhatja Szabóékat, mert a házuk előtti járdán ficamodott ki a bokája a múlt héten. Szabóék nem teszik rendbe a járdát, mert szerintük ez az önkormányzat dolga, de a polgármester nem javíttatja azt a részt, mivel abban az utcában lakik a testvére, akivel évek óta nem beszél.

Minden oka megvan rá, hiszen fivére más vallású nőt vett el feleségül, ráadásul a fiuk egy román lánnyal kavar. A felsőbb szervek nemigen foglalkoznak a település dolgaival, mert a polgármester nem a számukra megfelelő párt színeiben indult, s még magyar is. A polgármester nem tehet erről, a helyi rendőr segítette őt a székhez, ha cserébe tűzifának valót bélyegeztet ki az önkormányzat erdejében, amit a rendőr és az erdész közösen értékesítenek majd.

Jól megy most az üzlet, igaz egy nagy erdőrészt vissza kellett szolgáltatni az egyháznak, mert a pap erősen kezdett szimatolni. Nem volt neki elég, hogy visszakapott egy csomó épületet, s a segélycsomagokból turkálót üzemel. Megteheti, mert közösen bonyolítják a dolgot a felettesével, aki nagyon jó kapcsolatot ápol a külföldiekkel. Az ottani alapítvány küld időnként egy kamion ruhát, hogy el tudja számolni tevékenységét, mert egyébként az itteni egyházzal közösen belevágtak a turizmusba: egyházi tulajdonban lévő épületeket alakítanak át panzióvá, az egyházi iskolák ebédlőit, pedig a turisták étkeztetésére használják.

Kukutyinfalván sajnos nincs területük, pedig az nagyon vonzza a külföldieket. Ezért építettek oda templomot s „szolgálati lakást” húsz hívőnek, és ezért nem alakulhatott meg Bivalyröcsögén a leányegyház, ami ötven fővel bővítette volna az egyház tagjait. Ennek következtében a templom nélkül maradt gyülekezet felvett egy teljesen új vallást, ami viszont vegetarianizmust követel, s ez jól is jön, mert a bivalyröcsögei húsüzlet a szomszéd falu papjáé. Ezért haragszik rá Kovács, a hentes, neki nem volt hamarabb pénze megvenni a boltnak való épületet, épp akkor kellett kifizetnie fia tartozásait, aki megállás nélkül iszik.

Figyelem, a fenti történet kitalált, de nagyon is reális eseményeken alapul! Ha mindenki őszintén megvizsgálja környezetét, szinte minden szereplőt be tud helyettesíteni egy valódi személlyel. Vajon mennyit kell változzék még a világ, hogy Bözsi néni bokája többet ne ficamodjon ki?

 Krónika véleményanyag

Az autók, az utak és a szemét

Nem kell ecsetelnem, hogy Kolozsváron is, mint minden nagyobb városban problémát okoz a gépjárművek elszaporodása. Az autók minden fél méternél szélesebb járdára felparkolnak, s ez nem csak a gyalogosoknak okoz fennakadást, de a városkép is egy óriási, színes Dali-képhez hasonlít.
A tilos helyen parkolók megbüntetése úgy tűnik, nem elég hatékony, ha a hatóság egy új módszert alkalmaz, a vezetők tíz még újabb trükkel tetőzik. Így örök macska-egér játékban állnak a rendőrök a sofőrökkel, s Máriót játszanak a járókelők a parkoló autókkal.
A szemételhordás sem marad ki, az utcák takarítása pedig az „ahol a papok táncolnak” törvényét követi. Talán ezért is találták ki a kolozsvári takarítócégek, hogy programot készítenek a lakosság számára, melyben bizonyos időrendben takarítanak egyes utcákat. A cégek által leküldött közlemény szerint a kijelölt időszakokban tilos autóknak az utcában parkolni, ellenkező esetben elvontatják azokat.

Bonyolult programot készítettek, a központi utcákat például éjjel takarítják, a lakónegyedbelieket pedig hétköznap 14 óra körül, amikor – gondolom én – az ott lakó emberek munkában vannak autóstól. Ebbe a kategóriába esik például a Monostor negyedbeli Mehedinţi utca is, amin rögtön megakadt a szemem, hiszen egy évig laktam ott. Az utca egyik oldala 10 emeletes tömbházakból áll, darabonként 69 lakással, a másik felén pedig négyemeletesek vannak.
Ahányszor itt végigmentem, vagy csak kitekintettem az ablakon, azon csodálkoztam, milyen módszerekkel tudja az ember rávenni saját magát arra, hogy ennyire öszszezsúfolódva betonkockákban éljen huzamosabb ideig. Abba is volt alkalmam betekinteni, milyen harcok folynak a parkolóhelyekért, ha véletlenül nincs autó a járdán, akkor egy nagy betonkő vagy vas akadályozza, hogy más autók oda parkoljanak.

Ha valaki hozzám érkezett autóval, leginkább az erkélyen leskelődve töltöttük az időt, ismerősöm félóránként költöztette az autóját. A lakótársam, aki autótulajdonos volt, csak a harmadik utcában tudta parkolni kocsiját, a négysávos út szélén, pedig elvileg nekünk mint ott lakóknak jogunk lett volna egy saját parkolóhelyhez. A hét bármely napján, bármelyik órában tele van autóval az út. Lehet, csak én vagyok pesszimista, de minden elismerésem a takarítócégeké, ha sikerül tényleg szabaddá tenni ezeket az utcákat.

 Krónika véleményanyag

Hogyan süssünk kenyeret?

Hozzávalók: ami a pánkó elkészítéséhez szükséges!

Hogy ne akadj fenn , készíts elő egy 10 literes fazakat, vagy mosdótálat, és a telefont, amin bármikor hívható nagymama! Ne sajnáld a hozzávalókat, a margrainos-tojásoslisztbe bőven öntsél tejet, kb. dupláját, hogy majd lisztből is az eredetileg kimért kétszeresét kelljen felhasználjad! Hívd fel mamát, aki segítségképpen mondja, hogy tegyél még lisztet bele, amíg olyan lesz a tészta állaga, mint a pánkóé! Tedd oda kelni a masszát a kalorifer mellé paplanyba bugyolálva, majd még kétszer kezdd újra a gyúrást, amíg a megkétszerezett adag liszt el nem fogy.

Ha úgy gondolod (mert nem látod), hogy megkelt, borítsd ki az egészet a linóleumos asztalra, kezd el gyúrni. Gondold ki, hogy mivel helyettesíthető a laskasirítő, mocskolj össze két fakanalat, még pár használhatónak látszó tárgyat, majd vesd el annak az ötletét, hogy a seprű nyelét lecsavarod, és simítsd ki kézzel a tésztát. Vegyél egy boros-poharat, vágjál karikákat belőle, majd halászd ki a gyúrás közben odatévedt gyűrűdet! Számold meg mind a 45 darab karikát, s döntsd el, hogy ez egy egész hadseregnek elég lesz!

Forró olajban kezdd el sütni, válassz egy áldozati bárányt, aki meg fogja kóstolni, majd kezdj el örülni, hogy mégiscsak felnő a tészta. A kiválasztott szemeit fürkészve rebegj el egy imát, hogy legalább ehető legyen,  majd, mikor meghallod a kijelentést, hogy ez olyan, mint a kenyér, ne felejtsd el a többit megforgatni az olajban.

Ajánlom a receptet mindenkinek, hiszen ez olyan pánkó, amit barackdzsemmel, és pástétommal is lehet fogyasztani. Jóétvágyat!

Szórólap több szemszögből

Olvasom a Transindexen a zöld székelyek tiltakozását a postaládákba kéretlenül juttatott szórólapokról. A téma világos, ugye: a cégek előszeretettel reklámoznak a direkt marketing módszerével, mert szerintük, vagy az okosok szerint ez a leghatásosabb. Eljut a célközönség lakására, akaratlanul is a kezébe kerül, elolvassa, mittomén. A lakosok háborognak, persze jogosan, hogy megtöltik a postaládájukat, a várva várt villanyszámla meg már be se fér, elázik, elkallódik.

Na és a sok tonna fa.

Valóban egy ezt korlátozó jogszabály lenne a leghatásosabb, mert addig egy örök körforgásban van az összes probléma. A reklámozó cégek magasról leszarják mit ragaszt az állampolgár a postaládájára. Ők nem szembesülnek ezzel, sőt az is megeshet, hogy ők is kiragasztgatják a tiltó matricákat. A cég tehát továbbadja a megrendelést olyan illetékeseknek, akik lebonyolítják a kiszórást. Ezek az emberek általában egyetemistákkal, alkalmi munkásokkal végeztetik el a szórólapok postaládákba juttatását.

Én három ilyen programban vettem részt Kolozsváron:

1. Első alkalommal egy bank reklámját szórtuk ki. A cédulák kicsik voltak, tehát több százat tudtunk egyszerre magunkkal vinni, ami egy kicsit megerőltető volt a hátnak és deréknak, de legalább nem kellett sokszor fordulni. Zónákra osztottuk a várost, mint tömbházakba, mint magánházakba szórtuk a lapot. A fizetés darabszámra ment, tehát érdekünkben állt minél többet kivinni. A bökkenő csak ott volt, hogy fel kellett jegyeznünk minden utcát, és házszámot, ahol jártunk, és azt is, hogy hány darabot hagytunk ott. Természetesen találkoztunk felszólító matricákkal, de nem vettük legtöbbször figyelembe, mert a lejegyzésnél feltűnt. Például ha egy utcában mindenütt négy emeletes tömbházban voltunk, mindenhol 20 darabot hagytunk ott, akkor nem írhattunk az egyikhez 19-et. Persze el is dobhattuk volna, ha minden este a megbízónk nem szállt volna ki a helyszínre, és nem ellenőrizte volna még a kukákat is.

Néhány tömbházban rendkívül kreatív módon külön erre a célra fenntartott helyet jelöltek ki a lakók, ezeknek mi is örültünk, mert csak kiszámoltuk hány darabot kell otthagynunk, és nem haltunk félig bele, amíg egyenként berakosgatjuk a postaládákba. Eleinte megbízóink hallani se akartak arról, hogy a kijelölt helyre rakjuk a lapokat, de félórányi őrléssel sikerült őket rábeszélni.

Olyannal is találkoztunk, aki jött haza, s kért tőlünk egy lapot magának és egyet a szomszédasszonyának is annak ellenére, hogy a postaládájukba már raktunk. De olyan rendkívül kulturált úrral is volt dolgunk, aki mialatt mi kiszámoltuk hányat kell otthagynunk, a fülünktől pár centire ordított le mindennek minket, majd kikapta a kezünkből a cédulákat és a kukába vágta.

2. Második alkalommal az Aranyoldalak cégeknek készült telefonkönyveit kellett kihordanunk a megadott címekre. Ez azért volt rossz, mert egyszerre csak 12 telefonkönyvet tudtunk magunkkal vinni. Ez egy ingyenes példány volt, aki átvette, aláírást és pecsétet kellett adjon. Sokan akadékoskodtak, hogy ők erre nem iratkoztak fel, s majd biztos visszajövünk, hogy pénzt kérjünk. Ezeket általában azzal győztük meg, hogy tudjuk, Romániában senki nincs hozzászokva, hogy ingyen osztogassanak hasznos dolgokat. Mosoly, pecsét, aláírás.

3. Harmadszor szintén névre szóló A4-es nagyságú borítékokat kellett kihordanunk a cégvezetők otthoni címeire. Itt csak postaládákba kellett rakni. Az akadály és a legtöbb időt felvevő probléma a kaputelefon volt egyébként mindhárom esetben. A bankos szórólapnál legtöbben elküldtek a francba, három-négy lakásba is be kellett csengessünk, mire beengedtek. Előszeretettel járkáltunk reggel 8 és 9 között, mert olyankor takarították a lépcsőházat és szellőztették, az ajtó tehát nyitva volt. Startból nem az első lakáshoz csengettünk, mert saját tapasztalatból tudom, hogy azoknak nagyon elegük van postásokból, reklámosokból, kéregetőkből, mert mindenki oda csenget be.

A borítékos meló tehát irigylésre méltó volt az elsőhöz viszonyítva, az emberek szinte felnéztek rád, és szomorúan tapasztalták, hogy az ő postaládájukba bizony nem raktunk ekkora csomagot, pedig ki tudja, minden földi jóval van megpakolva. A címzett személyhez csengettünk be mindig, egy nagy szöveggel, hogy önnek személyesen érkezett egy kedvezményes ajánlata x cégtől. Nem akadékoskodtak.

Lényeg, hogy egyik oldalon állni sem egy leányálom. Nekem mindegyikből volt részem, voltam osztogató, kapogató, de még olyan lakásba is laktam, ahol a mi számunk volt legelöl a kaputelefonon. Senkinek nem kívánom. A matricás megmozdulás lehet hatásos kisvárosokban… én, ha sok személyt be tudnék vonni, összegyűjteném a szórólapokat és a reklámozó cég ajtaja elé hajítanám az egészet. A postaládáját meg, ha van, széttörném, mert a lakosoké is azért esik szét, mert mindig meg van tömve.

Túlélünk

„A kormány elsődleges célja, hogy átvészelje az idei évet, amely jóval nehezebb is lehet, mint azt el tudjuk képzelni” – jelentette ki Radu Ber-ceanu közlekedési miniszter az észak-erdélyi autópálya építési munkálataival kapcsolatban.
Ja persze, a gazdasági válság, már az autópályán is! Divatos lett újabban minden furcsa rendelkezést ráfogni. Olyan ez, mint amikor a kisgyerek képzeletbeli barátjára fogja a mákos kalács megevését. Rendben, elfogadom, a gazdasági válságnak valamivel több alapja van, mint a képzeletbeli barátnak. Egyesek szerint még hasznot is lehet húzni belőle. Hiszen olcsóbbak lettek a lakások, ilyenkor érdemes belevágni a vásárlásba. Na de kevés olyan ember van, aki a hátsó zsebéből veszi elé a lakás árát, a bankok meg egyre kevesebb hitelt adnak. Miért? Válság van.

De ha szerencsés túlélővel van dolgunk, és hitelt is kapna – miután bebizonyította, hogy tulajdonképpen nincs is szüksége rá –, még nem biztos, hogy bele mer vágni, nem tudhatja, jövő héten még lesz-e állása. Leépítések vannak a válság miatt. Még nincs minden veszve, a bérlakások ára is csökken. Lehet, most meg tudja engedni magának az átlagember, hogy olyan lakásba költözzön, amit egy éve nem tudott megengedni magának.

Első látásra tényleg olcsók lettek az albérletek. A baj akkor üt be, mikor euróból lejbe kezdünk átszámolni. Nagyon csekély a különbség a régi ár és a mostani között, mióta ilyen drága lett az euró. A válság jót tett neki. A luxuscikkek ára – mintha nem hallott volna a válságról – csak nő és drágul, hogy az összeomlás szélén álló gazdasági rendszerben élő állampolgár még leinni se tudja magát becsületesen. Visszatérünk a régi szokásokhoz, majd lehet megint szálra cigarettát kapni, pult alatt pedig házi köményest.

A kolozsvári egyetemistának nem kell egyelőre azon törnie a fejét, hol tud majd stoppolni, ha kész lesz az autópálya, hiszen egyelőre nem építünk, csak túlélünk. Ez nem nagy újdonság. Eddig is túléltünk, de egy-egy kormány által beindított projekt lévén mindig előbújt a reménysugár, hátha egyszer mi is behozunk egy-két évet a lemaradásból. Na ezt nyírta ki a gazdasági válság, idén örüljünk, ha a turkálókban még lesz ruha, most már a nyugatiak is ritkábban cserélik a gardróbot. Csak végezzük a dolgunkat, gyűjtögessük a pénzünket, szidjuk a rendszert, s várjuk a meleget. Nagyot nem tervezünk, csak szerényen nyaralunk, a Félsziget úgyse hoz már nekünk nemzetközi együtteseket, nincs pénze rá, elvitte a válság.

 Krónika véleményanyag