A legújabb tömegközlekedési szokások közé tartozik a buszon, utazás közben történő gyereknevelés is. A ma reggeli félfenékre szabott, szakadt ülés mellett ingyenmesét hallgathattam a három kismalacról egy eleinte szimpatikusnak tűnő, dús fantáziájú nagymama előadásában.
A sztori a régi volt, az adalékok színesek, az unoka számára meg valószínű, már ezerszer hallottak, mert érdekesebbnek találta volna a párás ablakon való rajzolgatást, aminek elkövetését csak jóakaratú nagymamája akadályozta meg, aki görcsösen ellentétes irányban tartotta a gyereket, elmagyarázva, hogy a doktor bácsi megtiltotta, hogy koszos ablakra tegye a kezét. Mert a gonosz, kicsi, soklábú állatkák rámásznak az egész gyerekre, s még az is megtörténhet, hogy lázas lesz tőle.
Viszketegségi roham fogott el, de arra gondoltam, jóakaratú mondóka volt ez, idejében meg kell tanítani a lurkókat a mindenütt ólálkodó bacilusok elleni védekezésre. Mikor vége volt a purcselusok meséjének, a kis óvodás felszabadultan elővette táskájából a kakaós csigát. Rögtön meg is bánhatta, mert a doktor bácsi újabb tiltásáról szerzett tudomást, miszerint kakaót, csokit és semmiféle barna, fekete dolgot nem szabad megenni, mert attól is beteg lesz. Ennek fele sem tréfa, átfutott az agyamon, hogy szegény gyerek valami ritka betegségben szenvedhet, vagy allergiás lehet valamire, esetleg gyenge a szervezete, amire utalhat a kis orrára biggyesztett nagy kerek szemüveg is.
Addig gondoltam ezt, amíg a kisfiú erőt vett magán, és kijelentette: ezt anyuka pakolta be nekem! Az utasok a nagymamára néztek, néma csendben várták, hogy fogja ebből nagyi kihúzni magát. „Anyuka téved!” – jelentette ki az idős hölgy, és határozott mozdulattal saját táskájába süllyesztette a nyalánkságot. Senki nem szólt, inkább kimeredtek az ablakon, olyan eszmefuttatást indítva magukban, amilyen az én fejemben is kibontakozóban volt, egyszerre több szálon is. A gyerek nem lehet olyan beteg, különben az anyukája nem pakolta volna fel azt az ártalmas kakaós csigát. Nagymamát végigmérve, az tűnt a legelfogadhatóbb érvnek, hogy egyszerűen félti szeme fényét, amitől aztán túlzásokba esik. Habár az is megeshet, hogy nem szereti a fia feleségét. Vagy bolondnak tartja a lányát. Azért nem kéne a gyereket üvegburában tartani. De ha mégis, akkor én egy csodagyerek vagyok, aki túlélte még annak a barna dolognak a megkóstolását is, ami állítólag szerencsét hoz.
2009. január 19., hétfő
2009. január 8., csütörtök
Holtpont
Úgy van megszerkesztve az ember, hogy nem mindig hallgat saját magára. Tudja, hogy korán kell kelnie, idejében lefekszik egy könyvvel a kezében, s azzal az optimista gondolattal a fejében, hogy hamar belealszik az olvasásba. Mindjárt éjfél, ez még belefér. Egy óra után már tudatosan akar elaludni, ehelyett sötétben is megtalálja a szilveszteri pezsgőskupak nyomát a plafonon. Sikertelen próbálkozás után újból olvasásba fog.
Percek alatt telnek az órák, csodálkozva nézi ez a magára nem hallgató ember, hogy mindjárt öt óra. Megfordul a játék, most már azért kezd el olvasni, nehogy elaludjon, egy óra múlva kelni kell! Az idő azonban lelassul, két perc alatt le tudna zajlani a százéves háború, hat órakor már az összes elolvasott szó között keresgéli saját gondolatát, ami a kávékészítés műveletén alapszik. Itt elkezdődik az a folyamat, amikor az ember elkezdi szidni magát. Nógatja a lábait, ráncigálja a ruháit. Megnyugtató „mást” hibáztatni a kialakult helyzetért. Közben egyre távolibbnak tűnik a valóság, beköti a cipőjét, utána kifűzi és lehúzza, aztán értetlenül ül, és nézi a lábait. A fejében zümmögő gondolatszálak egyikébe görcsösen belekapaszkodik, folyamatosan járatja annak kerekeit.
Ez az elcsípett gondolat éppen arról szól, hogy vajon életveszélyes-e neki ilyen állapotban kimenni az utcára. Szerencsésen elkezd nyúlni a szál, majd belekapaszkodik a „nézz szét az úton”, meg a „ne ülj le a buszon” tekervényekbe. A kinn uralkodó mínusz 10 fok azért helyrezökkenti a lassan zombiként viselkedő embert, aki a bundasapkás, földig érő, paplanhoz hasonlító nejlonkabátot viselő nénit is üdébbnek látja, mint saját magát ebben a percben. Egy ideig elszórakozik azon, hogy nagyon lassan ereszti ki a levegőt a száján, az felszalad a szemüvege alatt, és pár másodpercre behomályosodik.
De a természetellenes légzéstől és a folyamatos kancsalítástól émelygést kezd érezni a gyomrában, így hamarosan abbahagyja az éltetni akaró, haldoklást kifejtő játékot, ami nem is baj, mert közben megérkezik a busz. Elhasznált, de legalább melegebb levegő van a buszon, ami befagyott ablakaival olyan tompa nyomást gyakorol még az éber emberek fejére is, hogy az egész jármű egy mozgó gőzfürdőhöz hasonlít, ami kihűlt ugyan, de a langyos, nehéz gőz beszorult. Rohanva száll le az ember a buszról, még öt perc a csípős hidegben, aztán végre az épületben van. Soha nem örült még ennyire annak, hogy az elkövetkező 8 órában a munkahelyén kell ücsörögnie, biztonságban.
Percek alatt telnek az órák, csodálkozva nézi ez a magára nem hallgató ember, hogy mindjárt öt óra. Megfordul a játék, most már azért kezd el olvasni, nehogy elaludjon, egy óra múlva kelni kell! Az idő azonban lelassul, két perc alatt le tudna zajlani a százéves háború, hat órakor már az összes elolvasott szó között keresgéli saját gondolatát, ami a kávékészítés műveletén alapszik. Itt elkezdődik az a folyamat, amikor az ember elkezdi szidni magát. Nógatja a lábait, ráncigálja a ruháit. Megnyugtató „mást” hibáztatni a kialakult helyzetért. Közben egyre távolibbnak tűnik a valóság, beköti a cipőjét, utána kifűzi és lehúzza, aztán értetlenül ül, és nézi a lábait. A fejében zümmögő gondolatszálak egyikébe görcsösen belekapaszkodik, folyamatosan járatja annak kerekeit.
Ez az elcsípett gondolat éppen arról szól, hogy vajon életveszélyes-e neki ilyen állapotban kimenni az utcára. Szerencsésen elkezd nyúlni a szál, majd belekapaszkodik a „nézz szét az úton”, meg a „ne ülj le a buszon” tekervényekbe. A kinn uralkodó mínusz 10 fok azért helyrezökkenti a lassan zombiként viselkedő embert, aki a bundasapkás, földig érő, paplanhoz hasonlító nejlonkabátot viselő nénit is üdébbnek látja, mint saját magát ebben a percben. Egy ideig elszórakozik azon, hogy nagyon lassan ereszti ki a levegőt a száján, az felszalad a szemüvege alatt, és pár másodpercre behomályosodik.
De a természetellenes légzéstől és a folyamatos kancsalítástól émelygést kezd érezni a gyomrában, így hamarosan abbahagyja az éltetni akaró, haldoklást kifejtő játékot, ami nem is baj, mert közben megérkezik a busz. Elhasznált, de legalább melegebb levegő van a buszon, ami befagyott ablakaival olyan tompa nyomást gyakorol még az éber emberek fejére is, hogy az egész jármű egy mozgó gőzfürdőhöz hasonlít, ami kihűlt ugyan, de a langyos, nehéz gőz beszorult. Rohanva száll le az ember a buszról, még öt perc a csípős hidegben, aztán végre az épületben van. Soha nem örült még ennyire annak, hogy az elkövetkező 8 órában a munkahelyén kell ücsörögnie, biztonságban.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)