Megtörténhet az emberrel, hogy utaznia kell. Még akkor is, ha nincs autója, kánikula van és több száz kilométert kell megtennie. Többször is. Történetesen én is útnak indultam nyár közepén olyannyira, hogy két hét alatt több mint 1500 kilométert vándoroltam.
Más lehetőség nem lévén, a vasutat választottam tömegközlekedni, számításaim szerint nagyjából 32 órát töltöttem a vonaton a Kolozsvár–Brassó-útvonalon. Volt időm a román vasúttársaság dolgozóit átkozni és dicsérni, bár ez utóbbi csak akkor jött össze, mikor órányi késések után végre berobogott a szerelvény. Egy eset kivételével a Szatmár–Bukarest-gyorsvonat „szolgáltatását” választottam Kolozsvártól Ágostonfalváig.
Ez a falu a szerencsés kiválasztott Kovászna megye határában, ahol csak azért áll meg a gyorsvonat, hogy összeszedje az erdővidékieket, kik a kincses város fele akarnak utazni. Kolozsvárra mindig pontosan érkezett a vonat, de mire a közel 300 kilométeres útvonalat megtette, legalább félóra késést hajtott be magának. Nyár van, kitágultak a sínek – jön a magyarázat, aminek sok igazságtartalma lehet, valószínűleg esőben is azért nem tudott 50 kilométer per óránál többel haladni.
A visszafele út viszont annál drasztikusabb. A forgatókönyv azzal kezdődik, hogy 11-kor el kell indulni a 11.40-kor érkező vonatra, mert az út és az időpon-tok is tele vannak meglepetéssel. A Brassó megyében lévő Olt menti Ágostonfalva muskátlis vonatállomásán kedves néni vagy bácsi tölti ki a jegynek számító nyugtatömb két lapját, amennyiben kedvezményed is van, akkor négyet, s közben telefonon zaklatja Brassót, hogy ha nem adták el mind a helyjegyeket, küldjenek párat a csodabogaraknak, akik itt akarnak felülni. Aztán jön a végtelen várakozás.
Biztos nehéz a vonatnak a hegyen átjönni. Bejelentik a húszperces késést, hogy rögtön ne tűnjön soknak, majd még rászámolhatsz ötször húszat. Ha megkérdezed, mennyi késése van a vonatnak, igazat mondanak, de előtte javasolják: ha nincs distonocalmod, legalább ülj le. Végül fél kettőkor felkerülsz a vonatra, a napodnak már annyi, a várakozásba is belefáradtál, a fülkében a melegtől, a huzattól, a WC-ből vagy rosszabb esetben emberektől áradó bűztől nemhogy aludni, de még létezni sem tudsz.
Az már csak hab a tortán, hogy egyes emberek telefonjukon kezdenek zenének nem nevezhető manelét üvöltetni, ráadásul úgy gondolják jegyet, vásárolni fakultatív dolog, és igenis joguk van melléd letelepedni szalonnázás vagy épp vodkaivás céljából.
2009. augusztus 26., szerda
2009. augusztus 18., kedd
Semmi akarok lenni!
Őszintén irigyelni tudom azokat az embereket, akik idejekorán megtalálták a hozzájuk illő zenét, stílust, életmódot. Bármiről legyen szó, megvan a saját véleményük, amiben őszintén hisznek, és olvastak eleget róla ahhoz, hogy rutinosan érveljenek az alkalmi kötekedővel.
Tudják, mit vegyenek fel, milyen fesztiválokra járjanak, milyen jelet ragasszanak ki autójuk csomagtartójára. Kedvenc zenei stílusuk képviselőiről minden részletet ismernek, az esetleges negatívumokat szerényen bevallják, hogy értsd: tisztában vannak a hátrányokkal, ezekkel együtt szeretik az adott stílust. Könnyű nekik ajándékot vásárolni, hisz személyiségüket rendszeresen magukra aggatják.
De mi van azokkal a szerencsétlen elveszett bárányokkal, akik nem tudják behatárolni magukat egy adott szférába? Kicsit szeretik mindegyiket, ugyanakkor számos dologban nem értenek egyet a részletekben. Szeretik rázni magukat egy-egy diszkószámra, de a pogó sem áll messze tőlük. Bandás pólót nem hordanak, már csak azért sem, mert egyik együttest sem ismerik annyira, hogy két percnél tovább tudnának beszélni róluk. Politikai nézeteik finomvegyes, ugyanakkor ingadozó.
Nem hívei különösebben egyik pártnak sem, szavazáskor – mivel muszáj egyik oldalra dőlni – arra ütik a voksot, akit pillanatnyilag a legmegfelelőbbnek látnak. Kialakítják magukban azt a rendszert, amiben hisznek, bár ez nem megvalósítható, hisz a világ annyira szétszakadt, hogy senki nem enged a maga igazából.
A táborokban kissé kívülállónak érzik magukat, inkább meghúzódnak a sarokban és figyelnek, miközben attól rettegnek, hogy valaki megfelelő beszélgetőtársnak nézi őket az adott téma kibontakoztatására. Folyton vitába keverednek, mert egyik oldallal sem tudnak teljes mértékben egyetérteni.
Idővel kezdik azt érezni, ők látnak a legtisztábban, nem vakította el őket még a rajongás, a beteges meggyőződés, s az állandó harc. Minden új információt szkeptikusan kezelnek, míg össze nem áll a kép. Aztán jön egy hívő, hitetlen tamásnak nevezi őket, vagy besúgónak, rasszistának, zsidónak, a nemzet megrontójának, esetleg nagymagyarkodónak, mellveregetőnek… nem lehetne csak egyszerűen: semmi?
Tudják, mit vegyenek fel, milyen fesztiválokra járjanak, milyen jelet ragasszanak ki autójuk csomagtartójára. Kedvenc zenei stílusuk képviselőiről minden részletet ismernek, az esetleges negatívumokat szerényen bevallják, hogy értsd: tisztában vannak a hátrányokkal, ezekkel együtt szeretik az adott stílust. Könnyű nekik ajándékot vásárolni, hisz személyiségüket rendszeresen magukra aggatják.
De mi van azokkal a szerencsétlen elveszett bárányokkal, akik nem tudják behatárolni magukat egy adott szférába? Kicsit szeretik mindegyiket, ugyanakkor számos dologban nem értenek egyet a részletekben. Szeretik rázni magukat egy-egy diszkószámra, de a pogó sem áll messze tőlük. Bandás pólót nem hordanak, már csak azért sem, mert egyik együttest sem ismerik annyira, hogy két percnél tovább tudnának beszélni róluk. Politikai nézeteik finomvegyes, ugyanakkor ingadozó.
Nem hívei különösebben egyik pártnak sem, szavazáskor – mivel muszáj egyik oldalra dőlni – arra ütik a voksot, akit pillanatnyilag a legmegfelelőbbnek látnak. Kialakítják magukban azt a rendszert, amiben hisznek, bár ez nem megvalósítható, hisz a világ annyira szétszakadt, hogy senki nem enged a maga igazából.
A táborokban kissé kívülállónak érzik magukat, inkább meghúzódnak a sarokban és figyelnek, miközben attól rettegnek, hogy valaki megfelelő beszélgetőtársnak nézi őket az adott téma kibontakoztatására. Folyton vitába keverednek, mert egyik oldallal sem tudnak teljes mértékben egyetérteni.
Idővel kezdik azt érezni, ők látnak a legtisztábban, nem vakította el őket még a rajongás, a beteges meggyőződés, s az állandó harc. Minden új információt szkeptikusan kezelnek, míg össze nem áll a kép. Aztán jön egy hívő, hitetlen tamásnak nevezi őket, vagy besúgónak, rasszistának, zsidónak, a nemzet megrontójának, esetleg nagymagyarkodónak, mellveregetőnek… nem lehetne csak egyszerűen: semmi?
2009. augusztus 12., szerda
Hivatali hatalom
Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az első, aki szót emel a bürokrácia ellen. Az ember csak hallgatja a panaszáradatot, míg fiatal, s röhög a markába, mert eldönti, ő aztán kikerüli a hivatalokat, ahol csak tudja, rajta bizony nem fognak ki.
Egyelőre csak egy ellenőrzővel meg születési bizonyítvánnyal rendelkezik, egyik után sem ő kellett járjon, tehát ez számításba sem jön. Majd betölti a 14 évet, személyi igazolványt kell csináltatnia. Ezt sehogy sem kerülheti ki, büntetés jár érte. Pár sorban állás, komoly pofa a fotózáshoz, s pár papír kell, nem probléma. Kap egy műanyag és egy kartonlapot, hogy legyen mire vigyázzon. Felvételi kilencedikbe, érettségi, majd iratkozás egyetemre. Itt kezdődnek a problémák.
Kell eredeti, másolat, hitelesített, aláírt, kitöltött, lefotózott, kifizetett, lepecsételt, s mindez egy dossziéba (ami nem lehet sínes, mert az berozsdázik). S ha eme csomag leadásának helye történetesen háromszáz kilométerre van az otthonodtól, ajánlatos mindent magadhoz venni idejében. A hivatal hatalma nem engedheti meg magának, hogy utólag felküldd. Sőt, magas pozícióban kell legyél, hogy elfogadják faxon átküldve.
Majd befejeznéd az egyetemet, előtte ugyanilyen batyut kell előkészítened, nyelvvizsgával fűszerezve, hogy az utolsó percben rájöjj: nem akkor végzed el az egyetemet, ha kiemelkedő tanulmányi eredményeket értél el, nem is akkor, ha nagyon fiatalon már fontos publikációkat jelentettél meg, hanem akkor, ha egyik tanár sem felejtette el beírni vagy aláírni a jegyedet.
Egyszóval nemcsak akkor végzed el az egyetemet, ha jól tanultál, hanem ha megvan a tanáraid mobilszáma, s lehetőleg emlékszel, hányast kaptál első év első félévének opcionális tantárgyából, vagy tudod, melyik füzetbe jegyezte fel a tanárod, hogy átmentél.
Végül elhelyezkedsz valahol, és nem az új munkától pislogsz értetlenül, hanem az újabb papírok, munkakönyv, másolat, bankkártya s számigálások: nettó, bruttó, százalék, biztosítás, nyugdíjalap, csupa olyan szó, amit legszívesebben törölnél a szótáradból. S mikor már azt hiszed, nem kell tovább bajlódnod, az egész életed papírokban van, akkor kitör a pánik: lejár az érvényesség.
Egyelőre csak egy ellenőrzővel meg születési bizonyítvánnyal rendelkezik, egyik után sem ő kellett járjon, tehát ez számításba sem jön. Majd betölti a 14 évet, személyi igazolványt kell csináltatnia. Ezt sehogy sem kerülheti ki, büntetés jár érte. Pár sorban állás, komoly pofa a fotózáshoz, s pár papír kell, nem probléma. Kap egy műanyag és egy kartonlapot, hogy legyen mire vigyázzon. Felvételi kilencedikbe, érettségi, majd iratkozás egyetemre. Itt kezdődnek a problémák.
Kell eredeti, másolat, hitelesített, aláírt, kitöltött, lefotózott, kifizetett, lepecsételt, s mindez egy dossziéba (ami nem lehet sínes, mert az berozsdázik). S ha eme csomag leadásának helye történetesen háromszáz kilométerre van az otthonodtól, ajánlatos mindent magadhoz venni idejében. A hivatal hatalma nem engedheti meg magának, hogy utólag felküldd. Sőt, magas pozícióban kell legyél, hogy elfogadják faxon átküldve.
Majd befejeznéd az egyetemet, előtte ugyanilyen batyut kell előkészítened, nyelvvizsgával fűszerezve, hogy az utolsó percben rájöjj: nem akkor végzed el az egyetemet, ha kiemelkedő tanulmányi eredményeket értél el, nem is akkor, ha nagyon fiatalon már fontos publikációkat jelentettél meg, hanem akkor, ha egyik tanár sem felejtette el beírni vagy aláírni a jegyedet.
Egyszóval nemcsak akkor végzed el az egyetemet, ha jól tanultál, hanem ha megvan a tanáraid mobilszáma, s lehetőleg emlékszel, hányast kaptál első év első félévének opcionális tantárgyából, vagy tudod, melyik füzetbe jegyezte fel a tanárod, hogy átmentél.
Végül elhelyezkedsz valahol, és nem az új munkától pislogsz értetlenül, hanem az újabb papírok, munkakönyv, másolat, bankkártya s számigálások: nettó, bruttó, százalék, biztosítás, nyugdíjalap, csupa olyan szó, amit legszívesebben törölnél a szótáradból. S mikor már azt hiszed, nem kell tovább bajlódnod, az egész életed papírokban van, akkor kitör a pánik: lejár az érvényesség.
2009. augusztus 6., csütörtök
A plázázásról... utoljára
Ha a rasszizmus szó fogalmába beletartozik a plázában nyaraló embertípus iránti utálat, akkor én egy rohadt fajgyűlölő vagyok. Bár a nagyvárosokhoz képest Kolozsvár még gyerekcipőben jár plázakultúrából a maga két bevásárlóközpontocskájával, hűségesen gyártja a fél arcot takaró napszemüveges, arasznyi szoknyácskás cicákat.
Pár éve, mikor megnyitották az első ilyen kolozsvári központot, elmentem csodát látni. Csak addig vigyorogtam, amíg meg nem fordítottam az árcímkét a ruhákon, nagy részük bizony nem az én pénztárcámhoz volt szabva. A világlátott ismerőseim sorra sikítottak fel a híres márkaboltok láttán, én csak pislogtam, mint béka a kocsonyában, mert nem tudtam megkülönböztetni a márkás trikót az oroszpiacitól, csak (ár)címkéről.
Az ilyen élményekből elege volt szűk látókörömnek csaknem két évig, múlt héten azonban a szoknyakeresés végső fázisában döntöttem: megnézem a csodaboltokat, mit találtak ki nekem. Magammal hívtam csodajáró barátnőmet idegenvezetőnek, aki már a buszban felvázolta az útvonalat.
Az első reakcióm, mikor beléptem, az volt, hogy végignéztem enyhén kopott farmergatyámon, s az akármilyen pólómon. Rögtön rájöttem: enyhén alulöltöztem az alkalomhoz. Úgy éreztem magam, mint elefánt a porcelánboltban. Szinte szégyelltem belépni az üzletekbe, csak akkor jött meg a bátorságom, mikor fejkendős néniket is láttam vászonszatyrokkal a kezükben bámészkodni a csilivili rucik között.
Barátnőm természetesen az első boltban megtalálta a magának való ínyencségeket. Én meg, mint mikor Erzsi felmegy Pestre, csak jártam a polcok között, s vontam le a következtetéseket: a ruhakészítők szerint a női nem 99 százaléka még mindig anorexiás, sőt ezek a vásárlók úgy is gondolják, hogy szívesen járnak egyformán szabott ruhákban a többivel a lokálpatriotizmus jegyében.
A választékról az én szemszögemből ennyit. Azaz dehogyis, ki mondta, hogy nincs választék? Az egyik soron gyorskajálda, másik soron cipőbolt, pizzázó vagy alsóneműbolt. Szóval választhatsz, hogy bánatod kajába fojtod vagy lábfájásba. Amelyik boltban nincs sok vásárló, oda nem kell bemenni, mert drága – avatnak be a plázázás titkaiba.
Nekem meg csak pörög az agyam, a szivárvány összes színét látom egyszerre a csillogástól s a méregtől, hogy itt se kapok magamnak valót, kicsit szédülök a parfümbolt mellett, fáj a lábam a járástól, s émelyeg a gyomrom a gyorsbüfé szagától meg az általam utált emberpéldányok látványától. Én igazán megpróbáltam… másodszor is.
Pár éve, mikor megnyitották az első ilyen kolozsvári központot, elmentem csodát látni. Csak addig vigyorogtam, amíg meg nem fordítottam az árcímkét a ruhákon, nagy részük bizony nem az én pénztárcámhoz volt szabva. A világlátott ismerőseim sorra sikítottak fel a híres márkaboltok láttán, én csak pislogtam, mint béka a kocsonyában, mert nem tudtam megkülönböztetni a márkás trikót az oroszpiacitól, csak (ár)címkéről.
Az ilyen élményekből elege volt szűk látókörömnek csaknem két évig, múlt héten azonban a szoknyakeresés végső fázisában döntöttem: megnézem a csodaboltokat, mit találtak ki nekem. Magammal hívtam csodajáró barátnőmet idegenvezetőnek, aki már a buszban felvázolta az útvonalat.
Az első reakcióm, mikor beléptem, az volt, hogy végignéztem enyhén kopott farmergatyámon, s az akármilyen pólómon. Rögtön rájöttem: enyhén alulöltöztem az alkalomhoz. Úgy éreztem magam, mint elefánt a porcelánboltban. Szinte szégyelltem belépni az üzletekbe, csak akkor jött meg a bátorságom, mikor fejkendős néniket is láttam vászonszatyrokkal a kezükben bámészkodni a csilivili rucik között.
Barátnőm természetesen az első boltban megtalálta a magának való ínyencségeket. Én meg, mint mikor Erzsi felmegy Pestre, csak jártam a polcok között, s vontam le a következtetéseket: a ruhakészítők szerint a női nem 99 százaléka még mindig anorexiás, sőt ezek a vásárlók úgy is gondolják, hogy szívesen járnak egyformán szabott ruhákban a többivel a lokálpatriotizmus jegyében.
A választékról az én szemszögemből ennyit. Azaz dehogyis, ki mondta, hogy nincs választék? Az egyik soron gyorskajálda, másik soron cipőbolt, pizzázó vagy alsóneműbolt. Szóval választhatsz, hogy bánatod kajába fojtod vagy lábfájásba. Amelyik boltban nincs sok vásárló, oda nem kell bemenni, mert drága – avatnak be a plázázás titkaiba.
Nekem meg csak pörög az agyam, a szivárvány összes színét látom egyszerre a csillogástól s a méregtől, hogy itt se kapok magamnak valót, kicsit szédülök a parfümbolt mellett, fáj a lábam a járástól, s émelyeg a gyomrom a gyorsbüfé szagától meg az általam utált emberpéldányok látványától. Én igazán megpróbáltam… másodszor is.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)