Nem tudom eldönteni, divatossá vagy kényszerűséggé váltak mostanra a tiltakozások különböző formái. Az emberek igénylik véleményük kinyilvánítását, hisz a demokrácia – ahogy azt jól belénk nevelték – egyik alappillére a szabad véleménynyilvánítás. S tesszük ezt különféle eszközökkel, mert a média, vagy akiknek az üzenet szól, már a fülük botját sem mozdítják egy sima felvonulás láttán.
Persze ezzel nem mondtam semmi újat, hisz a szociálpszichológia már rég foglalkozik a jelenséggel, külön tantárggyá nőtte ki magát a tömeges feltűnéskeltés. A Magyarországon tevékenykedő Kétfarkú Kutya Párt és a Negyedik Köztársaságot! elnevezésű tömörülések megmutatták, hogyan lehet tiltakozni a tiltakozás ellen.
Szervezett felvonulásaik általános tüntetés címszóval futnak, bevallásuk szerint ők azok, akik a cinizmussal és kishitűséggel szemben hisznek Magyarországban. Épp ezért a plakátok feliratait gondosan válogatják, csupa fontos mondanivalót rejtenek: „Viszket a bal bokám!”, „Mindjárt esik az eső!” S mivel általában a paródia azon alapul, hogy a megtámadott fél negatívumaiba kapaszkodva tesszük humorossá a repertoárt, egy ilyen tüntetés láttán hamar rájövünk, miért fullad kudarcba a legtöbb felvonulás.
Kovászna megyében is így gondolhatták, mikor tiltakozásképpen kikerültek a magyar vezetők leváltása után az intézmények elé a gyásztáblák, aminek úgy tűnik, hatása is van. Amennyire egyfajta gesztusnak látszott ez az intézkedés, akkora felhajtás keletkezett körülötte. Azzal kezdődött, hogy ellopták. Majd a tulajdonosok odaláncolták az oszlophoz, válaszul pedig az eredetileg olvasható: „Ebből az intézményből magyar vezetőt váltottak le”, feliratot valaki átfogalmazta, amelyben a „magyar” helyett most „hozzá nem értő” látható. S hogy mindennek teteje legyen, a pénteken elhunyt Michael Jackson fotóit helyezték el a táblán. Mert ahol nem egyértelműek a játékszabályok, s nem egy folyamat pontos lépéseit kell követni, ott kreativitásra van szükség.
Ha mindez interneten, nyílt fórumon történne, pár száz hozzászólás után már eltűnt volna a süllyesztőben a téma.
2009. június 30., kedd
2009. június 24., szerda
Igény a sokkolásra
Örök probléma marad, hogy lehet gyerekeinket távol tartani az internet vulgáris, erőszakos, esetleg sokkoló oldalaitól. Jelenleg magamat is féltem az ilyen jellegű forrásoktól, mert az ember kíváncsi, s bár nagyon jól tudja, hogy fel fogja kavarni a látnivaló, a kisördög mindig bebújik a mutatóujjba, amely pillanat alatt elnavigál a nem hétköznapi látnivalókhoz.
A minap egy képet kerestem Marilyn Monroe amerikai énekesnőről, aki 1962-ben, rejtélyes körülmények között hunyt el. A kereső rögtön kidobta a szebbnél szebb művészi alkotásokat, nekem mégis egy olyan fotón akadt meg a szemem, ami kicsit homályos, felismerhetetlen arcú nőt ábrázol.
Megnéztem a honlap nevét, rákattintok, de bár ne tettem volna. A web-oldal fényképei a hírességek elhalálozása után készültek. Bárki által megtekinthető az elhunyt kedvenc semmi cenzúra, semmi figyelmeztetés. Különféle kategóriák voltak: lehetett csak „sima” nyitott koporsós képeket nézni, de voltak ott boncolás előtti és utáni képek is.
A napokban pedig szinte minden oldal azzal a videóval volt tele, amit a teheráni utcai tüntetésen készítettek, a szemfüles kamerás egy lány halálát „örökítette meg”. Eszembe jut egy film, aminek alaptörténete arról szólt, hogy a gyilkos egy honlapra irányította azt a kamerát, ami áldozata halálát rögzítette. Minél magasabb volt a nézettség, annál közelebb volt az áldozat a halálhoz.
Miután megnéztem, kíváncsiságból beírtam a böngészőbe a filmben említett honlap címét. Egy villogó figyelmeztetés jelent meg, ami tudatta velem, ha továbblépek, embertársaim életével játszom. Nem töröltem, tovább kattintottam, szerencsére csak egy elszomorító statisztika villant a szemem elé. Jó néhány millión túl volt a kattintásokat mérő számláló.
Mi, internetezők, szörfölők, kíváncsiskodók, szenzációhajhászok tartjuk életben az ilyen és ehhez hasonló oldalakat, csakis magunknak köszönhetjük, hogy létezik ilyen, sőt kíváncsiskodásunk révén a nyilvánvaló igény üzenetét küldjük a hozzánk hasonló beteg embereknek, akik megkönnyítik a brutalitások közötti turkálást.
A minap egy képet kerestem Marilyn Monroe amerikai énekesnőről, aki 1962-ben, rejtélyes körülmények között hunyt el. A kereső rögtön kidobta a szebbnél szebb művészi alkotásokat, nekem mégis egy olyan fotón akadt meg a szemem, ami kicsit homályos, felismerhetetlen arcú nőt ábrázol.
Megnéztem a honlap nevét, rákattintok, de bár ne tettem volna. A web-oldal fényképei a hírességek elhalálozása után készültek. Bárki által megtekinthető az elhunyt kedvenc semmi cenzúra, semmi figyelmeztetés. Különféle kategóriák voltak: lehetett csak „sima” nyitott koporsós képeket nézni, de voltak ott boncolás előtti és utáni képek is.
A napokban pedig szinte minden oldal azzal a videóval volt tele, amit a teheráni utcai tüntetésen készítettek, a szemfüles kamerás egy lány halálát „örökítette meg”. Eszembe jut egy film, aminek alaptörténete arról szólt, hogy a gyilkos egy honlapra irányította azt a kamerát, ami áldozata halálát rögzítette. Minél magasabb volt a nézettség, annál közelebb volt az áldozat a halálhoz.
Miután megnéztem, kíváncsiságból beírtam a böngészőbe a filmben említett honlap címét. Egy villogó figyelmeztetés jelent meg, ami tudatta velem, ha továbblépek, embertársaim életével játszom. Nem töröltem, tovább kattintottam, szerencsére csak egy elszomorító statisztika villant a szemem elé. Jó néhány millión túl volt a kattintásokat mérő számláló.
Mi, internetezők, szörfölők, kíváncsiskodók, szenzációhajhászok tartjuk életben az ilyen és ehhez hasonló oldalakat, csakis magunknak köszönhetjük, hogy létezik ilyen, sőt kíváncsiskodásunk révén a nyilvánvaló igény üzenetét küldjük a hozzánk hasonló beteg embereknek, akik megkönnyítik a brutalitások közötti turkálást.
2009. június 17., szerda
Diákrémálom
Az oktatásügyi minisztérium szakértői felmérést készítettek az általános és középiskolás diákokról, s a statisztikákból arra a következtetésre jutottak, hogy nem az óraszámokat kellene csökkenteni, hanem a tanítási napokat kibővíteni. Egyszóval beteljesíteni minden diák rémálmát: iskolába járást szombaton.
S mindezt azért, hogy megakadályozzák az óráról való lógásokat, s csökkentsék a diákok megterhelését. Van egy németországi ismerősöm, aki elmesélte, az ő gyerekei mindennap 5 órára érkeznek haza. Az ottani rendszer úgy működik, hogy tanítás után a gyerekek ebédelnek, aztán az iskolában folytatják a felkészülést másnapra.
Sokkal könnyebb lehet, ha az a tanuló öt órakor úgy megy haza, hogy tudja: nyugodtan bevághatja iskolatáskáját a sarokba, mert másnap reggel nyolcig nem kell semmilyen tudományt az agyába préselnie. Nem kell telefonálnia naphosszat, osztálytársaival egyeztetve, mit is kell holnapra tanulni, az okostojást meg áthívni, segítsen megoldani a matekházit. Az iskolában töltött délutáni órákat nevelők felügyeletével töltik, akik segítséget nyújthatnak, ha elakad a lurkó a gyökvonásnál.
A felmérésből kiderül, hogy minden gyerekre 22 hiányzás jut egy félévben, aminek fele igazolatlan. A diákok nagy része szerint a hiányzások betegség vagy családi problémák miatt vannak, néhányuk azonban fáradtságra is hivatkozik, vagy bevallja, nem készült az órára, s így rossz jegy helyett az igazolatlant választotta. A szombaton való iskolába járás ezért szerintem nemhogy csökkenteni, inkább növelni fogja az órákról való távolmaradást. És mi van azokkal a diákokkal, akik bennlakásban élnek, s csak hétvégén van lehetőségük hazamenni?
S mennyire oldaná a gyerekek terhelését az, hogy a két szabadnapból egyet még elvesznek?
Nézzen magába minden véndiák, ahogy én is, s gondolja át, hányszor lógott végkimerültség miatt, pedig szíve szerint maradt volna órán, de érezte, ma még a János Vitéz első szakaszát sem tudná felmondani.
Gondolják végig a szülők is: milyen szívvel teszik ki gyerkőcüket az ajtón szombat reggel háromnegyed nyolckor, miközben gondolatban hálát adnak a fennvalónak, hogy nem kell munkába menniük.
S mindezt azért, hogy megakadályozzák az óráról való lógásokat, s csökkentsék a diákok megterhelését. Van egy németországi ismerősöm, aki elmesélte, az ő gyerekei mindennap 5 órára érkeznek haza. Az ottani rendszer úgy működik, hogy tanítás után a gyerekek ebédelnek, aztán az iskolában folytatják a felkészülést másnapra.
Sokkal könnyebb lehet, ha az a tanuló öt órakor úgy megy haza, hogy tudja: nyugodtan bevághatja iskolatáskáját a sarokba, mert másnap reggel nyolcig nem kell semmilyen tudományt az agyába préselnie. Nem kell telefonálnia naphosszat, osztálytársaival egyeztetve, mit is kell holnapra tanulni, az okostojást meg áthívni, segítsen megoldani a matekházit. Az iskolában töltött délutáni órákat nevelők felügyeletével töltik, akik segítséget nyújthatnak, ha elakad a lurkó a gyökvonásnál.
A felmérésből kiderül, hogy minden gyerekre 22 hiányzás jut egy félévben, aminek fele igazolatlan. A diákok nagy része szerint a hiányzások betegség vagy családi problémák miatt vannak, néhányuk azonban fáradtságra is hivatkozik, vagy bevallja, nem készült az órára, s így rossz jegy helyett az igazolatlant választotta. A szombaton való iskolába járás ezért szerintem nemhogy csökkenteni, inkább növelni fogja az órákról való távolmaradást. És mi van azokkal a diákokkal, akik bennlakásban élnek, s csak hétvégén van lehetőségük hazamenni?
S mennyire oldaná a gyerekek terhelését az, hogy a két szabadnapból egyet még elvesznek?
Nézzen magába minden véndiák, ahogy én is, s gondolja át, hányszor lógott végkimerültség miatt, pedig szíve szerint maradt volna órán, de érezte, ma még a János Vitéz első szakaszát sem tudná felmondani.
Gondolják végig a szülők is: milyen szívvel teszik ki gyerkőcüket az ajtón szombat reggel háromnegyed nyolckor, miközben gondolatban hálát adnak a fennvalónak, hogy nem kell munkába menniük.
2009. június 9., kedd
Minimalista költözés
Van egy időszak az életben, amikor az ember eljátssza, hogy felnőtt, olyan döntéseket hoz, ami éppen csak súrolja a kivitelezésre való képességét. Így van ez akkor is, mikor költözni készül/kényszerül a szebb jövő érdekében, ennek kivitelezéséhez azonban csak a két lakás adott, meg egy hét délutánjai. Mellékesen ez sem kis eredmény, azt hiszem, nem kell különösebb jelzőket hozzáfűznöm az albérletkeresés folyamatához.
Mikor már túlélőnk mindent felborított a lakásban, s rájön, hogy csak két utazótáskája van, meg egy rafiazacskó, végső elkeseredésében eszébe jutnak a barátok. Meg lehet ezt oldani, nem probléma, három ember, három hátizsák, két utazótáska naponta, s meg is van oldva. Na össze is jön, de a költözésinfláció következtében csak két nap, két ember s három utazótáska vonul végig a városon busszal, a hétköznapi dolgokhoz szokott utasok nagy csodálkozására.
Újabb kesergés, hisz ezek még csak a ruhák voltak, a cipők meg a télikabátok. Mi lesz a bútorokkal, a számítógéppel, a befőttesüvegekkel, a vaslábú asztallal? Jön a felmentő hadsereg. Jó ismerős, jó régi Dacia, de van neki tetőcsomagtartója. Felkerül rá három matrac, két vaságybetét, négy nagy táska, szekrény, két számítógép, monitorok, s a kocsiba három ember.
Nyekken egyet az autó, pereg még egy kicsi rozsda, koppan a kipufogó, elindul a mutáns jármű, az embernek pedig gombóc nő a torkába, ha meghallja a motor kínlódását. Mindez lezajlik kétszer este kilenctől éjfélig. Költöztetők dolgukat elvégezvén hazatérnek, valami vacsora után néznek, majd vetett ágyba fekszenek.
De mi lesz a felnőttesdit játszó költözéstúlélőkkel? Leülnek harminc centi üres helyre, pityeregnek kicsit, mert nem tudnak bemenni a másik szobába. Majd utolsó erejükkel ösvényt vágnak a tányérok, ruhák és cipők között, s diadalittasan húzzák ki a kupacból a paplant meg a párnát. A következő napok forgatókönyve pedig: reggelente újabb dilemmában munkába menő tiszta, nem gyűrött ruhának tűnő göncöket kaparásznak elé, délután pedig nekilátnak a végtelennek tűnő pakolásnak.
Egy-két hét alatt azonban kiheverik, örvendenek az új, jobb, nagyobb, világosabb, de ugyanolyan drága albérletnek, s már kezdik elfelejteni a költözési tortúrát, minek nyoma csak a számítógépből eredő időnkénti sípolásban él már.
Mikor már túlélőnk mindent felborított a lakásban, s rájön, hogy csak két utazótáskája van, meg egy rafiazacskó, végső elkeseredésében eszébe jutnak a barátok. Meg lehet ezt oldani, nem probléma, három ember, három hátizsák, két utazótáska naponta, s meg is van oldva. Na össze is jön, de a költözésinfláció következtében csak két nap, két ember s három utazótáska vonul végig a városon busszal, a hétköznapi dolgokhoz szokott utasok nagy csodálkozására.
Újabb kesergés, hisz ezek még csak a ruhák voltak, a cipők meg a télikabátok. Mi lesz a bútorokkal, a számítógéppel, a befőttesüvegekkel, a vaslábú asztallal? Jön a felmentő hadsereg. Jó ismerős, jó régi Dacia, de van neki tetőcsomagtartója. Felkerül rá három matrac, két vaságybetét, négy nagy táska, szekrény, két számítógép, monitorok, s a kocsiba három ember.
Nyekken egyet az autó, pereg még egy kicsi rozsda, koppan a kipufogó, elindul a mutáns jármű, az embernek pedig gombóc nő a torkába, ha meghallja a motor kínlódását. Mindez lezajlik kétszer este kilenctől éjfélig. Költöztetők dolgukat elvégezvén hazatérnek, valami vacsora után néznek, majd vetett ágyba fekszenek.
De mi lesz a felnőttesdit játszó költözéstúlélőkkel? Leülnek harminc centi üres helyre, pityeregnek kicsit, mert nem tudnak bemenni a másik szobába. Majd utolsó erejükkel ösvényt vágnak a tányérok, ruhák és cipők között, s diadalittasan húzzák ki a kupacból a paplant meg a párnát. A következő napok forgatókönyve pedig: reggelente újabb dilemmában munkába menő tiszta, nem gyűrött ruhának tűnő göncöket kaparásznak elé, délután pedig nekilátnak a végtelennek tűnő pakolásnak.
Egy-két hét alatt azonban kiheverik, örvendenek az új, jobb, nagyobb, világosabb, de ugyanolyan drága albérletnek, s már kezdik elfelejteni a költözési tortúrát, minek nyoma csak a számítógépből eredő időnkénti sípolásban él már.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)