2010. március 29., hétfő
2010. január 20., szerda
2009. október 6., kedd
Menjünk Magyarba!
Mikor visszagondolok nem is olyan rég volt gyermekkoromra, Magyarország egyet jelentett a kerek rágóval, dunakaviccsal és a vidámparkkal. S mivel otthonom messze volt a határtól is, ’92-ben láttam először magyarországi tévéadót, ami annyira életszerűtlen volt, hogy a híradót is végignéztem, míg megértettem, miért nem a mi környékünkről szól, ha egyszer magyarul beszélnek.
Első magyarországi látogatásom aztán sok vegyes újdonságot hozott az életembe. Mert itt magyarázták el először, miért beszélünk egy nyelvet, s mi volt a helyzet a határhúzogatással. Azonban itt láttam először lenyelhető, rágóízű fogkrémet is, olvasztott sajtot és mandulát. Aztán gyermekfejjel ki is találtam, hogy bizony a határhúzogatók miatt nem volt nekem soha hangfelvevő babám, s én utálni fogom emiatt őket, de majd ha nagy leszek, kinn akarok élni, ahol akármelyik nap ehetek téliszalámit.
A sors úgy adta, hogy 13 évesen imám meghallgatásra került, Hódmezővásárhely fogadott be diákjaként, ahol hamar rájöttem, az élet nem fenékig túró(rudi). Két hónap alatt hazakönyörögtem magam a románkönyv s a ká-pácsitáté mellé, amit azóta sem bántam meg. Azóta híven kiállok elméletem mellett, miszerint az ember maradjon ott, vagy legalábbis a közelében annak, ahová született, mert ez így helyénvaló, s különben is, máshol sem kap többet, csak mást.
Ezért néztem ferde szemmel nővéremre s sógoromra, akik eldöntötték, elmennek Magyarba szerencsét próbálni. Bár teóriám mellett híven kitartottam, azért érthető volt, hogy kinn nagyobb esélyük van jobban fizető munkát találni, mint itthon. Szerencsére nem azok az emberek, akik egy hónap után úgy jönnek haza, hogy paprikás krumplit esznek pityókatokány helyett, ezért felkerekedtem meglátogatni őket.
Budapesthez, a nagy magyar fővároshoz közeli Alsónémedi, úgy gondoltam, egy igazi plázacicás, motyós barinős stílusú hely. Ezért voltam kicsit letörve, mikor testvérem bejelentette, baráti társaság érkezik nemsokára. Visszavonulásomat csak az tartotta vissza, hogy a vendégek első e betűjét meghallottam.
„Nem mondtam? Há’ Barótiak!” – közölte sógorom, és másodpercek alatt kiderült: a fél Némedi Erdővidékről van. „Igen, csak az a baj, hogy a lefülelt tolvajok is mind tőlünk vannak…” – egészítette ki az örömhírt testvérem sokatmondó hallgatással.
Első magyarországi látogatásom aztán sok vegyes újdonságot hozott az életembe. Mert itt magyarázták el először, miért beszélünk egy nyelvet, s mi volt a helyzet a határhúzogatással. Azonban itt láttam először lenyelhető, rágóízű fogkrémet is, olvasztott sajtot és mandulát. Aztán gyermekfejjel ki is találtam, hogy bizony a határhúzogatók miatt nem volt nekem soha hangfelvevő babám, s én utálni fogom emiatt őket, de majd ha nagy leszek, kinn akarok élni, ahol akármelyik nap ehetek téliszalámit.
A sors úgy adta, hogy 13 évesen imám meghallgatásra került, Hódmezővásárhely fogadott be diákjaként, ahol hamar rájöttem, az élet nem fenékig túró(rudi). Két hónap alatt hazakönyörögtem magam a románkönyv s a ká-pácsitáté mellé, amit azóta sem bántam meg. Azóta híven kiállok elméletem mellett, miszerint az ember maradjon ott, vagy legalábbis a közelében annak, ahová született, mert ez így helyénvaló, s különben is, máshol sem kap többet, csak mást.
Ezért néztem ferde szemmel nővéremre s sógoromra, akik eldöntötték, elmennek Magyarba szerencsét próbálni. Bár teóriám mellett híven kitartottam, azért érthető volt, hogy kinn nagyobb esélyük van jobban fizető munkát találni, mint itthon. Szerencsére nem azok az emberek, akik egy hónap után úgy jönnek haza, hogy paprikás krumplit esznek pityókatokány helyett, ezért felkerekedtem meglátogatni őket.
Budapesthez, a nagy magyar fővároshoz közeli Alsónémedi, úgy gondoltam, egy igazi plázacicás, motyós barinős stílusú hely. Ezért voltam kicsit letörve, mikor testvérem bejelentette, baráti társaság érkezik nemsokára. Visszavonulásomat csak az tartotta vissza, hogy a vendégek első e betűjét meghallottam.
„Nem mondtam? Há’ Barótiak!” – közölte sógorom, és másodpercek alatt kiderült: a fél Némedi Erdővidékről van. „Igen, csak az a baj, hogy a lefülelt tolvajok is mind tőlünk vannak…” – egészítette ki az örömhírt testvérem sokatmondó hallgatással.
2009. szeptember 29., kedd
A bal szélen
Megrendülten értesültem, hogy én tulajdonképpen mekkora elnyomásban élek. És ez a mocsok világ úgy nevelt fel, hogy mostanáig észre sem vettem. Csak néha fintorodtam el, mikor azt mondták rám: sete vagy.
De ma reggel, mikor meghallottam, hogy a britek alsógatyát kezdtek gyártani balkezeseknek, rájöttem, hogy ennek fele sem tréfa. S mivel én is ilyen sete-suta földön kívüli vagyok, keresgélni kezdtem, mit vásárolhatnék magamnak, ami egyszerűbbé tenné az életem. Ijedezve olvastam, hogy nekem milyen nehéz volt balkezesként beilleszkednem a csúnya elnyomó jobbkezesek közé.
A kézimunka-tanárnőm ollóhasználat közben megmondta, ügyetlen vagyok, ne is foglalkozzam ilyesmivel, de én azt hittem, azért van, mert a kézimunkával együtt az abroszt is kettévágtam. Pedig aljas módon, hátsó szándékkal el akart nyomni, biztos.
Nem mondom, nekem is akadtak problémáim a balkezességgel. Szerencsésen megúsztam az első osztályos átszoktatást, a tanítóm megelégedett azzal, ha a táblára jobb kézzel írok. A töltőtollat soha nem tudtam használni, s az olcsó golyóstollaktól is mindig kék csík húzódott a két ujjamon, amivel ügyesen elkentem a pacákat.
A legtöbb gondom azonban a vízmelegítő kannákkal akadt, melyek csücske (ami elősegíti, hogy a víz egy sugárban folyjon) sehogy sem volt kezem ügyében, de viszonylag kevés idő alatt megtanultam belőlük hátrafelé tölteni a vizet, ami akrobatamutatványnak is beillik.
De most végre megváltozhat az életem, ráakadtam pár üzletre, melyek balkezes termékeket árulnak. Kannát persze nem árulnak, helyette balkezes konzervnyitót, ollót és vonalzót is, melynek visszafelé van a számozása.
Ezek tényleg hasznosak, de a háromszögtestű nagy nyomást is bíró filctollal ki akar verekedni, nem tudom. Az rendben van, hogy másképp formáljuk a betűket, meg taszigáljuk, nem pedig húzzuk a tollat, de vésni mi sem szoktunk vele. Amikor azonban megláttam a balkezes billentyűzetet, rájöttem, hogy arra születni kell.
Kis gondolkodás után arra is rájöttem, tulajdonképpen semmi hátrányom nem származott balkezességemből, sőt valamilyen nyomtatvány kitöltésekor a kínos csend helyett mindig a balkezességre fordul a téma, nemegyszer azért, mert sorstársamra akadok. Úgyhogy ezután is vígan keverem a puliszkát, s töröm a pityókát is… bal kézzel.
De ma reggel, mikor meghallottam, hogy a britek alsógatyát kezdtek gyártani balkezeseknek, rájöttem, hogy ennek fele sem tréfa. S mivel én is ilyen sete-suta földön kívüli vagyok, keresgélni kezdtem, mit vásárolhatnék magamnak, ami egyszerűbbé tenné az életem. Ijedezve olvastam, hogy nekem milyen nehéz volt balkezesként beilleszkednem a csúnya elnyomó jobbkezesek közé.
A kézimunka-tanárnőm ollóhasználat közben megmondta, ügyetlen vagyok, ne is foglalkozzam ilyesmivel, de én azt hittem, azért van, mert a kézimunkával együtt az abroszt is kettévágtam. Pedig aljas módon, hátsó szándékkal el akart nyomni, biztos.
Nem mondom, nekem is akadtak problémáim a balkezességgel. Szerencsésen megúsztam az első osztályos átszoktatást, a tanítóm megelégedett azzal, ha a táblára jobb kézzel írok. A töltőtollat soha nem tudtam használni, s az olcsó golyóstollaktól is mindig kék csík húzódott a két ujjamon, amivel ügyesen elkentem a pacákat.
A legtöbb gondom azonban a vízmelegítő kannákkal akadt, melyek csücske (ami elősegíti, hogy a víz egy sugárban folyjon) sehogy sem volt kezem ügyében, de viszonylag kevés idő alatt megtanultam belőlük hátrafelé tölteni a vizet, ami akrobatamutatványnak is beillik.
De most végre megváltozhat az életem, ráakadtam pár üzletre, melyek balkezes termékeket árulnak. Kannát persze nem árulnak, helyette balkezes konzervnyitót, ollót és vonalzót is, melynek visszafelé van a számozása.
Ezek tényleg hasznosak, de a háromszögtestű nagy nyomást is bíró filctollal ki akar verekedni, nem tudom. Az rendben van, hogy másképp formáljuk a betűket, meg taszigáljuk, nem pedig húzzuk a tollat, de vésni mi sem szoktunk vele. Amikor azonban megláttam a balkezes billentyűzetet, rájöttem, hogy arra születni kell.
Kis gondolkodás után arra is rájöttem, tulajdonképpen semmi hátrányom nem származott balkezességemből, sőt valamilyen nyomtatvány kitöltésekor a kínos csend helyett mindig a balkezességre fordul a téma, nemegyszer azért, mert sorstársamra akadok. Úgyhogy ezután is vígan keverem a puliszkát, s töröm a pityókát is… bal kézzel.
2009. szeptember 23., szerda
Szabad a (sín)pálya
Hitetlenkedve fogadtam egy-két éve a hírt, hogy pár okostojás ellopta a Brassó megye határát jelző díszes vasbetűket az E60-as főútról. Az úttest fölött átnyúló táblára gondolva azon kezdtem el csodálkozni, hogy sikerült eltávolítani azokat a betűket, mikor a főúton éjjel-nappal óriási a forgalom. A betűket egy ócskavaslerakatban találták meg, a helyükre tették őket, később, ha jól tudom még kétszer sikerült ellopniuk az észkombájnoknak.
Arra a következtetésre jutottam, hogy a főbűnös az ócskavas-kereskedő, mert beveszi az olyan tárgyakat is, amelynek származása egyértelműen kikövetkeztethető. Egyik fővárosi hírcsatorna munkatársai kerestek fel a napokban egy ócskavaslerakatot rejtett kamerával. A tulajdonosnak a szeme se rebbent, mikor a riporter érdeklődni kezdett, hogy beveszik-e a vasúti síneket.
Hogyne, jött a válasz, már van vagy száz méter nálam. 55 bani egy kiló vas, 1 lej a réz.
A lerakat környékén téblábaló „áruszállítók” is oktatják a riportert: most hoztam be 200 méter vasúti sínt, ha nem lát senki, gyerekjáték beszerezni. S így tolvajéknak szabad a pálya, visznek mindent, ami vas vagy legalább hasonlít hozzá, nem számít, csak minél nagyobb, nehezebb legyen.
Már külön üzletággá fejlődött a fémtolvajlás, hetente lehet látni/hallani/olvasni mindenféle érdekességről: a lengyelek tankot loptak, amit daruval és traktorokkal vontattak el egy katonai gyakorlótérről, Magyarországon Antall József miniszterelnök bronzszobrát lopták el kétszer is, de Európa-szerte népszerű a vasúti sín-, rézkábel-, síremlék-, csatornafedél-, haranglopás és bármilyen más közterületi fémberendezés.
A tény, hogy meg se gondolják, milyen következményekkel járhat egy vasúti síndarab ellopása, már meg se tud botránkoztatni. Hisz még az sem riasztja vissza a fémtolvajokat, hogy 18 év börtönt lehet kapni egy ilyen tettért. Az sem volt elég jó példa, amikor februárban Konstancán lelőttek egy fémtolvajt a rendőrök, vagy mikor Nagyváradon márciusban meghalt egy nő, aki fémdarabok után kutatva túl mélyre ásott, és betemette egy nagy adag föld.
Inkább idejében megtanítják a gyerekeket a szakma titkaira, s elküldik őket templomba ócskavasért, ahogy történt, a besztercei evangélikus templomban. Az úgyis elég régi épület. Mondjuk annyit még csatolhattak volna a tananyag mellé: a templomot azért nem kell felgyújtani, mert a kultúrarombolásért senki nem fizet. Még…
Arra a következtetésre jutottam, hogy a főbűnös az ócskavas-kereskedő, mert beveszi az olyan tárgyakat is, amelynek származása egyértelműen kikövetkeztethető. Egyik fővárosi hírcsatorna munkatársai kerestek fel a napokban egy ócskavaslerakatot rejtett kamerával. A tulajdonosnak a szeme se rebbent, mikor a riporter érdeklődni kezdett, hogy beveszik-e a vasúti síneket.
A lerakat környékén téblábaló „áruszállítók” is oktatják a riportert: most hoztam be 200 méter vasúti sínt, ha nem lát senki, gyerekjáték beszerezni. S így tolvajéknak szabad a pálya, visznek mindent, ami vas vagy legalább hasonlít hozzá, nem számít, csak minél nagyobb, nehezebb legyen.
Már külön üzletággá fejlődött a fémtolvajlás, hetente lehet látni/hallani/olvasni mindenféle érdekességről: a lengyelek tankot loptak, amit daruval és traktorokkal vontattak el egy katonai gyakorlótérről, Magyarországon Antall József miniszterelnök bronzszobrát lopták el kétszer is, de Európa-szerte népszerű a vasúti sín-, rézkábel-, síremlék-, csatornafedél-, haranglopás és bármilyen más közterületi fémberendezés.
A tény, hogy meg se gondolják, milyen következményekkel járhat egy vasúti síndarab ellopása, már meg se tud botránkoztatni. Hisz még az sem riasztja vissza a fémtolvajokat, hogy 18 év börtönt lehet kapni egy ilyen tettért. Az sem volt elég jó példa, amikor februárban Konstancán lelőttek egy fémtolvajt a rendőrök, vagy mikor Nagyváradon márciusban meghalt egy nő, aki fémdarabok után kutatva túl mélyre ásott, és betemette egy nagy adag föld.
Inkább idejében megtanítják a gyerekeket a szakma titkaira, s elküldik őket templomba ócskavasért, ahogy történt, a besztercei evangélikus templomban. Az úgyis elég régi épület. Mondjuk annyit még csatolhattak volna a tananyag mellé: a templomot azért nem kell felgyújtani, mert a kultúrarombolásért senki nem fizet. Még…
2009. szeptember 17., csütörtök
Haldoklik az álarcosbál
Egyre nagyobb az aggodalom minden szülő szemében az új tanév kezdésekor. Már megint nincs elég tanár, tanító, s aki van, az vagy szakképzetlen, vagy csak egyszerűen nem tetszik. A városi irigyli a vidékit, mert ott biztos jut hely minden diáknak, s kevesebben is vannak, ott biztos nincs tömegtanítás.
A vidéki rögtön visszavág, hogy igen, de hozzánk nem jönnek a szakképzett tanárok, senkinek sem tetszik egy koszos faluban tengődni az év legnagyobb részében. A városi erre azt mondja: igen, de nektek nem kell útnak indítani a gyereket a forgalomban s egész nap attól rettegni, nem csípte-e be a busz ajtaja a nebulót.
Mire a falusi: hát persze, csak amióta megszűnt nálunk az 5–8. osztály, az én gyerekem hatkor kel és ötre ér haza a szomszéd faluból, azt sem tudom, ki tanítja, a maszkabálon sem az itthoni rokonok tapsolják meg a piros pöttyös esernyős jelmezét.
Persze, ha egyáltalán megszervezik. Fenekestül felborult nálunk is a helyzet. Nincs teljes katedrára való óraszámuk a tanároknak, a mi iskolánkban is hárman vannak, akik csak ebbe az iskolába tanítanak. A többiek jönnek máshonnan, a mieinket kitúrják, közlendőjük meg csak annyi van, hogy egy napra kérik az órákat. Hétfőn jön, a gyorstalpaló rajzot megtartja, egy hétig nincs gondja velünk. Aztán, hogy ki tanít be egy színdarabot, ki lesz az osztályfőnök, az minden iskola privát gondja.
A szülők sandán néznek a tanárokra, rajtuk kérik majd számon, ha nem szervezik meg a falu kevés kulturális eseményei közé tartozó iskolai előadásokat, megvádolják, hogy nem törődnek a gyerekekkel, s kinek a hátán csattan az ostor? Aki a legközelebb van, a faluban lakik, annak aztán a körmére néznek és ki is pletykálják, hogy mivel tölti az idejét. S az üldözöttek, akik többnyire minimálbéres helyettesítő tanárok, pár száz lejért mégis maradnak, teszik, amit tudnak, mert más megélhetési lehetőségük nincs.
Tényleg ez a helyes megoldás? Talán erről kéne érdeklődni az oktatási minisztériumban: a nagyokosok mondják meg, eltökélt szándékuk szétverni azt a kevés működő dolgot is, ami megmaradt? Mert ha igen, mi itt ölbe tett kézzel kivárjuk, hogy a fejünkre dőljön az épület, s akkor majd küldjenek egy mikrobuszt, hogy beszállítsuk a gyerekeket, ahova óhajtják. Mindenki marad otthon, nem szervezünk rongyrázós előadásokat, aki meg maszkabált akar, kapcsolja be a tévét.
A vidéki rögtön visszavág, hogy igen, de hozzánk nem jönnek a szakképzett tanárok, senkinek sem tetszik egy koszos faluban tengődni az év legnagyobb részében. A városi erre azt mondja: igen, de nektek nem kell útnak indítani a gyereket a forgalomban s egész nap attól rettegni, nem csípte-e be a busz ajtaja a nebulót.
Mire a falusi: hát persze, csak amióta megszűnt nálunk az 5–8. osztály, az én gyerekem hatkor kel és ötre ér haza a szomszéd faluból, azt sem tudom, ki tanítja, a maszkabálon sem az itthoni rokonok tapsolják meg a piros pöttyös esernyős jelmezét.
Persze, ha egyáltalán megszervezik. Fenekestül felborult nálunk is a helyzet. Nincs teljes katedrára való óraszámuk a tanároknak, a mi iskolánkban is hárman vannak, akik csak ebbe az iskolába tanítanak. A többiek jönnek máshonnan, a mieinket kitúrják, közlendőjük meg csak annyi van, hogy egy napra kérik az órákat. Hétfőn jön, a gyorstalpaló rajzot megtartja, egy hétig nincs gondja velünk. Aztán, hogy ki tanít be egy színdarabot, ki lesz az osztályfőnök, az minden iskola privát gondja.
A szülők sandán néznek a tanárokra, rajtuk kérik majd számon, ha nem szervezik meg a falu kevés kulturális eseményei közé tartozó iskolai előadásokat, megvádolják, hogy nem törődnek a gyerekekkel, s kinek a hátán csattan az ostor? Aki a legközelebb van, a faluban lakik, annak aztán a körmére néznek és ki is pletykálják, hogy mivel tölti az idejét. S az üldözöttek, akik többnyire minimálbéres helyettesítő tanárok, pár száz lejért mégis maradnak, teszik, amit tudnak, mert más megélhetési lehetőségük nincs.
Tényleg ez a helyes megoldás? Talán erről kéne érdeklődni az oktatási minisztériumban: a nagyokosok mondják meg, eltökélt szándékuk szétverni azt a kevés működő dolgot is, ami megmaradt? Mert ha igen, mi itt ölbe tett kézzel kivárjuk, hogy a fejünkre dőljön az épület, s akkor majd küldjenek egy mikrobuszt, hogy beszállítsuk a gyerekeket, ahova óhajtják. Mindenki marad otthon, nem szervezünk rongyrázós előadásokat, aki meg maszkabált akar, kapcsolja be a tévét.
2009. szeptember 9., szerda
Ószer, a jövő divatja
Amit az ószeren nem lehet kapni, az nincs is – többször hallottam már ezt a kijelentést a Kolozsváron hagyományosan működő ócskapiac kapcsán. Pár éve még a tömegközlekedés egyik fontos vonalának a végállomásán volt a helyszíne, ami könnyen megközelíthetővé tette a szombat délelőttönként lezajló ószerezést.
Azóta ott már felépült az Ószer lakónegyed, a piac meg a villamosok végmegállójába költözött. A megközelítése így már jóval nehezebb lett, a város csaknem minden negyedéből legalább két tömegközlekedési eszközt kell igénybe vennünk. Én is csak a jóindulatú ellenőröknek köszönhetem, hogy nem kopott térdig a lábam, míg kiértem. Az a busz ugyanis, amiről azt hittem, a végmegállóig megy, az út felénél megfordult.
Az éppen munka közben levő ellenőröktől kértem útbaigazítást, akik kicsit sem irigykedve mondták, messze van még innen az ószer. Majd kevés egyeztetés után megszántak, s felajánlották, menjek velük a villamoson, nem baj, hogy nincs több jegy nálam.
Ennek ellenére rendszeresen tömegek látogatnak ki szombatonként az árusokhoz. Belépő nincs, az árulni kívánók ingyen foglalhatnak helyet portékáiknak, bár ajánlatos a hajnali órákban kimenni, a meglehetősen nagy területen fekvő ószer így is helyhiánnyal küszködik.
A kínálat rendkívül nagy: van, aki úgy gondolja, valakinek jól jöhet az évekig a garázsban gyűjtögetett limlom, de akadnak kétes származású új ruhák és tisztítószerek is. A bóvliárusok is lehetőséget látnak benne, ha ott kínálják portékáikat. A nem hivatásos árusok, bármilyen tárgyat is áruljanak, 20–30 lejnél hiába kérnek többet, nem találnak vevőre.
Régiségkereskedők is rendszeresen felállítják standjukat, festményeket, régen használt eszközöket, kovácsoltvas tárgyakat árulnak. Mobiltelefont minden mennyiségben és minőségben lehet találni, háztartási, elektronikai cikkeket is. Az élelmesebbje ezek mellé áramfejlesztőt is visz magával, ahol a vevő kipróbálhatja a portékát.
Nincs szabály az ószeren. Kétféle ember létezik: eladó és vevő. Elvétve rendőröket is lehet látni, akik valószínűleg lopott áru után kutakodnak, bár én többnyire csak vásárolni láttam őket. Nincs használati utasítás, árcímke, lejárati határidő. Az alkudozás törvényszerű, a kockázatot mindenki maga vállalja. Talán ez lesz a jövő divatja a válságot elnézve, mellesleg környezetkímélő is, hiszen az árucikk gazdát cserélhet ahelyett, hogy időnap előtt a kukába kerüljön.
Azóta ott már felépült az Ószer lakónegyed, a piac meg a villamosok végmegállójába költözött. A megközelítése így már jóval nehezebb lett, a város csaknem minden negyedéből legalább két tömegközlekedési eszközt kell igénybe vennünk. Én is csak a jóindulatú ellenőröknek köszönhetem, hogy nem kopott térdig a lábam, míg kiértem. Az a busz ugyanis, amiről azt hittem, a végmegállóig megy, az út felénél megfordult.
Az éppen munka közben levő ellenőröktől kértem útbaigazítást, akik kicsit sem irigykedve mondták, messze van még innen az ószer. Majd kevés egyeztetés után megszántak, s felajánlották, menjek velük a villamoson, nem baj, hogy nincs több jegy nálam.
Ennek ellenére rendszeresen tömegek látogatnak ki szombatonként az árusokhoz. Belépő nincs, az árulni kívánók ingyen foglalhatnak helyet portékáiknak, bár ajánlatos a hajnali órákban kimenni, a meglehetősen nagy területen fekvő ószer így is helyhiánnyal küszködik.
A kínálat rendkívül nagy: van, aki úgy gondolja, valakinek jól jöhet az évekig a garázsban gyűjtögetett limlom, de akadnak kétes származású új ruhák és tisztítószerek is. A bóvliárusok is lehetőséget látnak benne, ha ott kínálják portékáikat. A nem hivatásos árusok, bármilyen tárgyat is áruljanak, 20–30 lejnél hiába kérnek többet, nem találnak vevőre.
Régiségkereskedők is rendszeresen felállítják standjukat, festményeket, régen használt eszközöket, kovácsoltvas tárgyakat árulnak. Mobiltelefont minden mennyiségben és minőségben lehet találni, háztartási, elektronikai cikkeket is. Az élelmesebbje ezek mellé áramfejlesztőt is visz magával, ahol a vevő kipróbálhatja a portékát.
Nincs szabály az ószeren. Kétféle ember létezik: eladó és vevő. Elvétve rendőröket is lehet látni, akik valószínűleg lopott áru után kutakodnak, bár én többnyire csak vásárolni láttam őket. Nincs használati utasítás, árcímke, lejárati határidő. Az alkudozás törvényszerű, a kockázatot mindenki maga vállalja. Talán ez lesz a jövő divatja a válságot elnézve, mellesleg környezetkímélő is, hiszen az árucikk gazdát cserélhet ahelyett, hogy időnap előtt a kukába kerüljön.
2009. szeptember 1., kedd
Mindenkinek jó
Talán mindenkinek jól jött a Madonna múlt heti Bukaresti fellépésekor kitört füttykoncert, mikor a popsztár a cigányok diszkriminációja ellen lépett fel egy csinos kis mondatban. S ha ez még nem lenne elég, egyúttal belefoglalta a homoszexuálisokat is, hiszen már rég nem hallottunk róluk.
Az eset eszembe juttatott egy eseményt, amikor jó pár évvel ezelőtt a Félszigeten egy nemzetközi együttes – azért nem írom ki a nevét, mert nem emlékszem pontosan melyik volt, s még csak egy képet sem találtam róluk – tudván, hogy Romániába érkeznek koncertezni, nemes egyszerűséggel egy óriási román zászlót vásároltak s annak lengetésével próbáltak tetszelegni a közönségnek.
A nagyérdemű akkor még magyar többségben volt, hurrogással fogadta a gesztust. A frontember megszeppent, lerakta a zászlót, s folytatódott a show. Az archívumban kutatva sem találtam egyetlen cikket sem, mely megemlítette volna ezt az eseményt.
Pedig legalább annyira kedvező lett volna ez is mindenki más számára, csak nekünk nem. Madonnának ez a közhelymondat a legkevesebb, hogy kiálljon a cigány kisebbség mellett, hiszen tavalyi születésnapján roma előadók segítségével dolgozott fel több cigány népdalt, sőt az új lemezén – Sticky and Sweet – egy ilyen nóta is szerepel.
Az már a mi problémánk, hogy nálunk, „Kelet-Európában” ilyen nagyfokú diszkrimináció van a romákkal szemben. Rögtön el is kezdődtek a nyilatkozatok, hogy látjátok feleim mennyire kitaszítanak, így nem lehet beolvadni. A nemzetközi sajtó is felkapta a hírt, micsoda állapotok uralkodnak ebben az országban, a romániai sajtó nagy része pedig, más esélye nem lévén, vagy tényként közölte, vagy a füttykoncert mellé állt.
És íme, a teljes beteljesülés: Madonna, még ha nem is így akarta, újabb, még nagyobb hírnevet kapott, a sima romániai koncertjét ország-világ lehozta; a nemzetközi sajtó végre nagy olvasottságot vonzó hírt közölhet a „Közel-Keletről”, (romák, diszkrimináció, Madonna, botrány); a roma szervezetek sorra nyilatkoznak a sajnálatos esemény kapcsán, a román sajtóban pedig már megjelentek az első olyan hírek, hogy a Csíkszéken történtek miatt keletkezett ez a botrány, biztos az jutott Madonna fülébe.
De egyszer lejárnak az elemzések, a vélemények, a nyilatkozatok is, s minden megy tovább a régi kerékvágásban, változatlanul, s az egészből nem marad más, mint egy általunk statuált újabb nagy, rossz példa.
Az eset eszembe juttatott egy eseményt, amikor jó pár évvel ezelőtt a Félszigeten egy nemzetközi együttes – azért nem írom ki a nevét, mert nem emlékszem pontosan melyik volt, s még csak egy képet sem találtam róluk – tudván, hogy Romániába érkeznek koncertezni, nemes egyszerűséggel egy óriási román zászlót vásároltak s annak lengetésével próbáltak tetszelegni a közönségnek.
A nagyérdemű akkor még magyar többségben volt, hurrogással fogadta a gesztust. A frontember megszeppent, lerakta a zászlót, s folytatódott a show. Az archívumban kutatva sem találtam egyetlen cikket sem, mely megemlítette volna ezt az eseményt.
Pedig legalább annyira kedvező lett volna ez is mindenki más számára, csak nekünk nem. Madonnának ez a közhelymondat a legkevesebb, hogy kiálljon a cigány kisebbség mellett, hiszen tavalyi születésnapján roma előadók segítségével dolgozott fel több cigány népdalt, sőt az új lemezén – Sticky and Sweet – egy ilyen nóta is szerepel.
Az már a mi problémánk, hogy nálunk, „Kelet-Európában” ilyen nagyfokú diszkrimináció van a romákkal szemben. Rögtön el is kezdődtek a nyilatkozatok, hogy látjátok feleim mennyire kitaszítanak, így nem lehet beolvadni. A nemzetközi sajtó is felkapta a hírt, micsoda állapotok uralkodnak ebben az országban, a romániai sajtó nagy része pedig, más esélye nem lévén, vagy tényként közölte, vagy a füttykoncert mellé állt.
És íme, a teljes beteljesülés: Madonna, még ha nem is így akarta, újabb, még nagyobb hírnevet kapott, a sima romániai koncertjét ország-világ lehozta; a nemzetközi sajtó végre nagy olvasottságot vonzó hírt közölhet a „Közel-Keletről”, (romák, diszkrimináció, Madonna, botrány); a roma szervezetek sorra nyilatkoznak a sajnálatos esemény kapcsán, a román sajtóban pedig már megjelentek az első olyan hírek, hogy a Csíkszéken történtek miatt keletkezett ez a botrány, biztos az jutott Madonna fülébe.
De egyszer lejárnak az elemzések, a vélemények, a nyilatkozatok is, s minden megy tovább a régi kerékvágásban, változatlanul, s az egészből nem marad más, mint egy általunk statuált újabb nagy, rossz példa.
2009. augusztus 26., szerda
Utazásmaraton
Megtörténhet az emberrel, hogy utaznia kell. Még akkor is, ha nincs autója, kánikula van és több száz kilométert kell megtennie. Többször is. Történetesen én is útnak indultam nyár közepén olyannyira, hogy két hét alatt több mint 1500 kilométert vándoroltam.
Más lehetőség nem lévén, a vasutat választottam tömegközlekedni, számításaim szerint nagyjából 32 órát töltöttem a vonaton a Kolozsvár–Brassó-útvonalon. Volt időm a román vasúttársaság dolgozóit átkozni és dicsérni, bár ez utóbbi csak akkor jött össze, mikor órányi késések után végre berobogott a szerelvény. Egy eset kivételével a Szatmár–Bukarest-gyorsvonat „szolgáltatását” választottam Kolozsvártól Ágostonfalváig.
Ez a falu a szerencsés kiválasztott Kovászna megye határában, ahol csak azért áll meg a gyorsvonat, hogy összeszedje az erdővidékieket, kik a kincses város fele akarnak utazni. Kolozsvárra mindig pontosan érkezett a vonat, de mire a közel 300 kilométeres útvonalat megtette, legalább félóra késést hajtott be magának. Nyár van, kitágultak a sínek – jön a magyarázat, aminek sok igazságtartalma lehet, valószínűleg esőben is azért nem tudott 50 kilométer per óránál többel haladni.
A visszafele út viszont annál drasztikusabb. A forgatókönyv azzal kezdődik, hogy 11-kor el kell indulni a 11.40-kor érkező vonatra, mert az út és az időpon-tok is tele vannak meglepetéssel. A Brassó megyében lévő Olt menti Ágostonfalva muskátlis vonatállomásán kedves néni vagy bácsi tölti ki a jegynek számító nyugtatömb két lapját, amennyiben kedvezményed is van, akkor négyet, s közben telefonon zaklatja Brassót, hogy ha nem adták el mind a helyjegyeket, küldjenek párat a csodabogaraknak, akik itt akarnak felülni. Aztán jön a végtelen várakozás.
Biztos nehéz a vonatnak a hegyen átjönni. Bejelentik a húszperces késést, hogy rögtön ne tűnjön soknak, majd még rászámolhatsz ötször húszat. Ha megkérdezed, mennyi késése van a vonatnak, igazat mondanak, de előtte javasolják: ha nincs distonocalmod, legalább ülj le. Végül fél kettőkor felkerülsz a vonatra, a napodnak már annyi, a várakozásba is belefáradtál, a fülkében a melegtől, a huzattól, a WC-ből vagy rosszabb esetben emberektől áradó bűztől nemhogy aludni, de még létezni sem tudsz.
Az már csak hab a tortán, hogy egyes emberek telefonjukon kezdenek zenének nem nevezhető manelét üvöltetni, ráadásul úgy gondolják jegyet, vásárolni fakultatív dolog, és igenis joguk van melléd letelepedni szalonnázás vagy épp vodkaivás céljából.
Más lehetőség nem lévén, a vasutat választottam tömegközlekedni, számításaim szerint nagyjából 32 órát töltöttem a vonaton a Kolozsvár–Brassó-útvonalon. Volt időm a román vasúttársaság dolgozóit átkozni és dicsérni, bár ez utóbbi csak akkor jött össze, mikor órányi késések után végre berobogott a szerelvény. Egy eset kivételével a Szatmár–Bukarest-gyorsvonat „szolgáltatását” választottam Kolozsvártól Ágostonfalváig.
Ez a falu a szerencsés kiválasztott Kovászna megye határában, ahol csak azért áll meg a gyorsvonat, hogy összeszedje az erdővidékieket, kik a kincses város fele akarnak utazni. Kolozsvárra mindig pontosan érkezett a vonat, de mire a közel 300 kilométeres útvonalat megtette, legalább félóra késést hajtott be magának. Nyár van, kitágultak a sínek – jön a magyarázat, aminek sok igazságtartalma lehet, valószínűleg esőben is azért nem tudott 50 kilométer per óránál többel haladni.
A visszafele út viszont annál drasztikusabb. A forgatókönyv azzal kezdődik, hogy 11-kor el kell indulni a 11.40-kor érkező vonatra, mert az út és az időpon-tok is tele vannak meglepetéssel. A Brassó megyében lévő Olt menti Ágostonfalva muskátlis vonatállomásán kedves néni vagy bácsi tölti ki a jegynek számító nyugtatömb két lapját, amennyiben kedvezményed is van, akkor négyet, s közben telefonon zaklatja Brassót, hogy ha nem adták el mind a helyjegyeket, küldjenek párat a csodabogaraknak, akik itt akarnak felülni. Aztán jön a végtelen várakozás.
Biztos nehéz a vonatnak a hegyen átjönni. Bejelentik a húszperces késést, hogy rögtön ne tűnjön soknak, majd még rászámolhatsz ötször húszat. Ha megkérdezed, mennyi késése van a vonatnak, igazat mondanak, de előtte javasolják: ha nincs distonocalmod, legalább ülj le. Végül fél kettőkor felkerülsz a vonatra, a napodnak már annyi, a várakozásba is belefáradtál, a fülkében a melegtől, a huzattól, a WC-ből vagy rosszabb esetben emberektől áradó bűztől nemhogy aludni, de még létezni sem tudsz.
Az már csak hab a tortán, hogy egyes emberek telefonjukon kezdenek zenének nem nevezhető manelét üvöltetni, ráadásul úgy gondolják jegyet, vásárolni fakultatív dolog, és igenis joguk van melléd letelepedni szalonnázás vagy épp vodkaivás céljából.
2009. augusztus 18., kedd
Semmi akarok lenni!
Őszintén irigyelni tudom azokat az embereket, akik idejekorán megtalálták a hozzájuk illő zenét, stílust, életmódot. Bármiről legyen szó, megvan a saját véleményük, amiben őszintén hisznek, és olvastak eleget róla ahhoz, hogy rutinosan érveljenek az alkalmi kötekedővel.
Tudják, mit vegyenek fel, milyen fesztiválokra járjanak, milyen jelet ragasszanak ki autójuk csomagtartójára. Kedvenc zenei stílusuk képviselőiről minden részletet ismernek, az esetleges negatívumokat szerényen bevallják, hogy értsd: tisztában vannak a hátrányokkal, ezekkel együtt szeretik az adott stílust. Könnyű nekik ajándékot vásárolni, hisz személyiségüket rendszeresen magukra aggatják.
De mi van azokkal a szerencsétlen elveszett bárányokkal, akik nem tudják behatárolni magukat egy adott szférába? Kicsit szeretik mindegyiket, ugyanakkor számos dologban nem értenek egyet a részletekben. Szeretik rázni magukat egy-egy diszkószámra, de a pogó sem áll messze tőlük. Bandás pólót nem hordanak, már csak azért sem, mert egyik együttest sem ismerik annyira, hogy két percnél tovább tudnának beszélni róluk. Politikai nézeteik finomvegyes, ugyanakkor ingadozó.
Nem hívei különösebben egyik pártnak sem, szavazáskor – mivel muszáj egyik oldalra dőlni – arra ütik a voksot, akit pillanatnyilag a legmegfelelőbbnek látnak. Kialakítják magukban azt a rendszert, amiben hisznek, bár ez nem megvalósítható, hisz a világ annyira szétszakadt, hogy senki nem enged a maga igazából.
A táborokban kissé kívülállónak érzik magukat, inkább meghúzódnak a sarokban és figyelnek, miközben attól rettegnek, hogy valaki megfelelő beszélgetőtársnak nézi őket az adott téma kibontakoztatására. Folyton vitába keverednek, mert egyik oldallal sem tudnak teljes mértékben egyetérteni.
Idővel kezdik azt érezni, ők látnak a legtisztábban, nem vakította el őket még a rajongás, a beteges meggyőződés, s az állandó harc. Minden új információt szkeptikusan kezelnek, míg össze nem áll a kép. Aztán jön egy hívő, hitetlen tamásnak nevezi őket, vagy besúgónak, rasszistának, zsidónak, a nemzet megrontójának, esetleg nagymagyarkodónak, mellveregetőnek… nem lehetne csak egyszerűen: semmi?
Tudják, mit vegyenek fel, milyen fesztiválokra járjanak, milyen jelet ragasszanak ki autójuk csomagtartójára. Kedvenc zenei stílusuk képviselőiről minden részletet ismernek, az esetleges negatívumokat szerényen bevallják, hogy értsd: tisztában vannak a hátrányokkal, ezekkel együtt szeretik az adott stílust. Könnyű nekik ajándékot vásárolni, hisz személyiségüket rendszeresen magukra aggatják.
De mi van azokkal a szerencsétlen elveszett bárányokkal, akik nem tudják behatárolni magukat egy adott szférába? Kicsit szeretik mindegyiket, ugyanakkor számos dologban nem értenek egyet a részletekben. Szeretik rázni magukat egy-egy diszkószámra, de a pogó sem áll messze tőlük. Bandás pólót nem hordanak, már csak azért sem, mert egyik együttest sem ismerik annyira, hogy két percnél tovább tudnának beszélni róluk. Politikai nézeteik finomvegyes, ugyanakkor ingadozó.
Nem hívei különösebben egyik pártnak sem, szavazáskor – mivel muszáj egyik oldalra dőlni – arra ütik a voksot, akit pillanatnyilag a legmegfelelőbbnek látnak. Kialakítják magukban azt a rendszert, amiben hisznek, bár ez nem megvalósítható, hisz a világ annyira szétszakadt, hogy senki nem enged a maga igazából.
A táborokban kissé kívülállónak érzik magukat, inkább meghúzódnak a sarokban és figyelnek, miközben attól rettegnek, hogy valaki megfelelő beszélgetőtársnak nézi őket az adott téma kibontakoztatására. Folyton vitába keverednek, mert egyik oldallal sem tudnak teljes mértékben egyetérteni.
Idővel kezdik azt érezni, ők látnak a legtisztábban, nem vakította el őket még a rajongás, a beteges meggyőződés, s az állandó harc. Minden új információt szkeptikusan kezelnek, míg össze nem áll a kép. Aztán jön egy hívő, hitetlen tamásnak nevezi őket, vagy besúgónak, rasszistának, zsidónak, a nemzet megrontójának, esetleg nagymagyarkodónak, mellveregetőnek… nem lehetne csak egyszerűen: semmi?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)