„Cicám, hiányzol… Salutări celor de la STS” (Különleges Távközlési Szolgálat) – kezdődik a poénkodás a lehallgatósdi porkavarása nyomán. Lehallgatnak, megfigyelnek, a bőrünkbe bújnak, s mennyire sérti ez a mi emberi jogainkat! Közben mindenféle közösségi portálra feltöltögetjük személyes adatainkat önként, gyanútlanul világgá kürtöljük hány macskánk van, mekkora a mellbőségünk; mindenféle elérhetőségünk ott virít a fotóink mellett, aztán csodálkozunk, hogy pikáns ajánlatokkal hívogatnak idegen alakok.
Fotóalbumokat készítünk, amiben fél életünk benne van, nyilvánosságra hozzuk az összes karácsonyunkat, de lehet, hogy azt is, ami csak pár emberre tartozna. Mottókat írogatunk a messengerbe, ahol egész nap lógunk, s az ismerősök láthatják, hány perce nem ülünk gép előtt, s önként állítjuk be, hogy a számítógép mentse a beszélgetéseinket, jelszavainkat.
Online naplót indítunk, s ha szégyellnénk az ismerősök előtt, álnéven népszerűsítsük alakításainkat. E-mailezünk, minden levelet megnyitunk, elolvasunk, továbbküldünk.
Nem figyelünk oda a figyelmeztetésekre, hogy senkinek ne adjuk ki jelszavunkat, ami hosszú és megbízható kéne, hogy legyen, nem a születési dátumunk. Mindenféle kérdőívet kitöltünk, mert olyankor az az érzésünk, adnak a véleményünkre. Minden petíciót aláírunk anélkül, hogy elolvasnánk előtte. Telefonunkban tároljuk a bankkártyánk kódját, vagy csak egyszerűen pénztárcánkba rakjuk egy papírdarabra írva.
Ha mindezeket nem csinálnánk, nem keringene most is a sok körlevél, nem élnének meg azok a csalók, akik személyes adataidat kérik, mert egy gép a te e-mail címedet sorsolta ki, és nyertél tízmillió eurót, aztán a te adataiddal állítanak ki hamis útlevelet. Ha el akarnék esetleg tűnni, biztos az első dolgom lenne a telefonomat a folyóba hajítani, adataimat mindenhonnan törölni, s előzőleg senkinek nem beszélnék tervemről, még élőszóban sem. Ha pedig bűncselekményt akarnék elkövetni, a helyszínről biztos nem hívnám fel anyukámat, hogy nézze meg, a kasszafúrómat az íróasztalon felejtettem-e.
Tehát felőlem rögzítsenek, tároljanak, legalább ilyenformán foglalkoznak velem. Ja, és beszéljenek a mobiltelefon-hálózat szolgáltatóival, hogy ne adjanak ennyi egységet potom pénzért, mert akkor továbbra is tárolhatják, amint a lakótársammal SMS-ben barchobázunk: ő a konyhából, én a szobából.
2009. február 2., hétfő
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)